Újraszerkesztve itt: http://janoo.hu

Előszó

Kedves olvasó!

Az alább leírtakat azoknak publikáltam, akik ismernek, és nonstop kérdezgetnek:

-      Na mi volt Madeirán?

Erre igyekeztem ezzel a naplómmal válaszolni családom itthon maradt tagjainak, melyet többnyire másnap hajnalonként írtam az előző napról. Később ez az írogatás átcsúszott az aktuális nap estéire. Ez itt az összesített gyűjteménye ennek a levéltömegnek.

A történet ide oda csapong, van benne elég sok hiba, kérlek ezt nézd el nekem. Itt alább nem útleírást találsz, hanem a élményeimet, amik lehet hogy sokat nem mondanak neked Madeiráról. De ha ismered valamennyire a helyet, vagy volt szerencséd ott járni, akkor talán ráismersz néhány dologra.

Ha olvasás közben a youtube filmjeit is nézegeted, lehet hogy megjön a kedved egy idelátogatásra. Tedd meg mielőbb, amíg meg nem rontja a világ ezt a helyet is.

Így tisztelt olvasóm, ha már idehoztak az elektronok és érdekelnek is a leírt dolgaim, akkor remélem tudlak vele szórakoztatni. Ha nem így lenne, akkor kérlek zárd be ezt a lapot, és bocsásd meg, hogy zavartalak!

Madeirát a Google Street View-n fedeztem fel.

Bakancslistám ezidáig egyetlen sorának megvalósítására 14 hónapig keményen gyűjtögettem. Ezúton köszönöm mindenkinek, aki a megvalósítás gyakorlati és anyagi részeiben támogatott!

Janoo

2015.04.08.

Első napom a nagyvilágban.

A mai nap legfontosabb történése az volt, hogy tiszteletbeli nagypapa lettem. A kinevezéssel egy időben felmenőim automatice átmentek dédibe, a párom meg idegösszeomlott nagymamába.

Annak, aki nem tudja elmondom, hogy bakancslistám első és ez idáig egyetlen sora jóval korábban íródott, mint ahogy fenn említett Levente unoka egyáltalán átköltözött volna apuból anyuba… Az utam szervezése számos előfoglalással járt, amit nem akartam visszamondani. Lehet megkövezni érte.

Levente kb 3600 g és 54 centi, de a pontosítások még folyamatban vannak. Nem vagyok bébi szakértő, de első fényképe alapján tiszta apja, ami azért nem egy sikertörténet első lépését mutatja. A fiatalok oly ügyesen keverték ki a dolgokat, hogy a gyermek pont akkor jött a világra, amikor Frankfurtban készültem első repülésemből a másodikba átmenni.

Lisszabonba Frankfurton keresztül jöttem egy átszállással. Hogy miért?

Nos azért, mert életem első repülését nappal szerettem volna megtenni, hisz vén fejem szomjazott az eredeti látványra, nem egy jutubos videóra.

A repülőjegyet kőkeményen megrendeltem egy évvel korábban. Amint a TAP elfogadott foglalást, abban a pillanatban lecsaptam rá. Ekkor még szó sem volt Frankfurtról, egy jó kis délutáni gép lett volna közvetlenben Lisszabonba. Aztán azt a járatot törölték, mehettem volna helyette este nyolckor. Mivel ez kilógott a háromórás uniós tűrésből, a TAP benyelte a frankfurti átszállásos kérésemet olyanra, ami nappal ment. A sors roppant jó fintora, hogy később törölték az esti közvetlent is, lett hajnali háromnegyed ötös, ami egy komoly vicc, mert ugye éjjel fél háromra kimenni a reptérre igen nagy élmény lehet. Az biztos, hogy a repülő menetrendeket nem vésik kőtáblákba, sőt a repülésben az sem biztos ami éppen van.

Néhány sorban összegezve az első repülés élményét: komáim a repülés rohadt unalmas, a video sokkal jobb. A repcsin nincs gyorscsévélés. Ez az egész hacacáré szerintem csak a pilótának élmény. Neki tuti normális méretű az ülése, nem olyan, mint az enyém volt, amihez minden bizonnyal egy busmanról vettek méretet. Ahhoz, hogy az ülésben található vészhelyzeti rajzon látható kényszerleszállási testhelyzetet fel tudjam venni, ahhoz ki kéne hajítani az előttem levő üléssort, mert most csak a homlokomat tudom az előző utas tarkójára hajtani. Mondjuk ha igazából önkritikát akarok gyakorolni, üléssor ide vagy oda, azt az előre hajolást gömbölyű kisbuddha gyomrom mindenféleképpen kizárja.

Megállapítottam azt is, hogy Isten valószínűleg azért ilyen frusztrált, azért van ennyi rossz dolog a világban, mert baromi uncsi lehet neki nonstop a felhőket nézni felülről.

Nekem nem lett a kedvencem a repülés.

Visszatérve az utazásra.

Szóval reggel egy Lufthansa géppel mentünk Frankfurtba, ahol 50 percünk lett volna az átszállásra. A papírforma szerint az FRA egy 30 perces tranzitra felkészített hely, így nagyon nem aggódtam. Megnéztem minden infót az átszállás módjairól. Olyan szakértő lettem, mint amilyen a szűz gyerek tud lenni kefélésből.

Az infógyűjtés során lett is egy csomó ellendrukkerem, akiknek most üzenem innen okosból, hogy szerencsecsillagom világította az utamat, nem úgy, mint amikor a tetves lottóimat szoktam kitölteni. Így sikeresen átszálltam.

A BUD-FRA repülő egy Boeing volt, aminek még én is csókolommal köszöntem, mert benne volt a korban rendesen. Gondoltam, hogy Frankfurtban majd odaáll a terminálhoz, rányomják a szopócsövet, kisétálok, és szépen elbattyogok a 28-as kapuhoz ahol majd vár egy csilivili TAP gép. Erre 50 perc elég kell legyen.

Hát a dolog nem teljesen így volt.

Hiába volt ez Lufthansa gép, még a terminál közelébe sem engedték, gondoltam félnek a rozsdától, át ne ugorjon a gépről az épületre. A Boeing megállt Frankfurt Rákospalota külsőn, és odaállt mellé egy busz. Rátoltak egy gurulós lépcsőt, nekem meg görcsbe rándult a gyomrom, a nyelőcsövemtől a seggem lyukáig, hogy hogy a francban fogom megtalálni majd az A28 kaput?

A busz elvitt egy pincebejáróhoz amin a csürhe betódult egy aránylag nagy helységbe. Itt egy óriás villanytábla mutogatja, melyik gép honnan indul. A 150 birka – köztük én is – behúzta a féket már az ajtóban és megkezdődött a bejutási verseny és a nyaknyújtogatás. Ez utóbbi miatt egyébként olyanok voltunk, mint Afrikában a flamingók. Aki nem tudja hogy azok milyenek – nézzen utána. Megsúgom, nem a rózsaszínre gondolok.

Én, a tudós kissjani bezzeg már emailban megkaptam, hogy van „nyú gét” – ne keressem a TAP gépemet a 28-on, mert a 38 tették. Itt kezdtem belül sírni, mert Gabi közben kapott egy sms-t otthonról, ami roppant rövid volt: szülünk!

Gabi nem nagyon járóképes, fájnak az ízületei. Az sms után ez az állapot megváltozott nem nagyon járóképesről, nagyon nem járóképesre. Mindenesetre átfúrtuk magunkat a flamingókon, és megkezdtük a nagy menetelést. Gabi reménykedett, hogy nem egynél lépünk be a terminálra, hanem a sor túlsó végén, közelebb a 38-hoz.

Nem jött be.

Aki volt már reptéren az tudja, hogy egy repülő parkoló nem éppen azonos a megszokott Tecsó parkolóval. Itt még délibáb is van a folyosó túlsó végén, mert az olyan messze van.

A mozgójárda meg… Na az kész vicc. A sánta két bottal gyorsabb, mint az a szar.

Én toltam a kordén a két kézipogyót, Gabi járdázott. Úgy 30 méterenként vártam rá a járda végén de végülis szarrá izzadva odaértünk a kapuhoz. Ott kiderült, hogy a TAP még sehol, a szopócső végén egy még el nem ment gép van, amibe még szállnak be az emberek.

Lucskosra izzadva előkaptuk a technikai repertoárt, hogy lázas kommunikációba kezdjünk. Szerettük volna tudni pontosan, hogy mi van otthon. Már a nap első felében rájöttünk, hogy a technikáink és az internet nélkül az IQ-nkban a tizedesjel automatikusan ugrik egyet balra. Ráadásként a genyó telefonok ezerrel szopják le az akksijaikat és ha bajban vagy, akkor ezek rátesznek egy lapáttal és rögtön egyjegyűvé válik a töltöttségi százalékuk. Ezzel további jelentős pontokkal csökken az intelligencia szintünk, viszont lendületes növekedésbe kezd az argó szókincsünk.

Szó ami szó Frankfurtban ingyé adják a 220-at, lehet bedugni töltőket!

Azt tudtátok, hogy ezekre a telefon töltőkre a gravitáció máshogy hat? Hiába három deka, akkor is képes a kézipogyó aljára süllyedni, amivel meg arra kényszerít, hogy rögtönzött garázsvásár hangulatot adj annak a helynek ahol éppen vagy. Persze ilyenkor az összes unatkozó lébecoló gecó körülötted járkál és azt stíröli miket pakolsz ki a pogyóból. Biztos várják a tripla pakkos durex-et...

Nos, végül megjött az SMS a beszállás előtt három perccel, hogy meg van a gyermek.

Ilyen látványos összeomlást, amit Gabi produkált, hál istennek ritkán látok. Kitörtek az örömkönnyek, várnyomás az egekbe piros fej, vörös szemek, csorgó izzadtság.

Őszintén, ha te lennél a kalauz a repcsin, akkor felengednéd?

Kétlem.

Nem feszítem tovább, felkerültünk a TAP gépre.

És azt tudtátok, hogy a TAP most 70 éves?

Nos, szerintem ez lehetett az első gépük.

Három és fél óra berregés az égen.

Végül azt sem tudtam mondani, hogy voltam Párizstól 10 kilométerre (igaz csak függőlegesen), mert gecó csigazabálók sztrájkoltak. A gép megkerülte a franciákat és London felé repült. Akkora ökológiai lábnyomot hagytam a bolygón ezzel a kerülővel, hogy barátaim ki ezeket a sorokat olvassátok, most miattam baszhatjátok a szelektív hulladékgyűjtésetekkel spórolt karbondioxid tonnákat. Azt én most ezzel a plusszal mind belefingtam a világotokba!

Leszálltunk Lisszabonban, eső szakad. Seggem úgy fáj, hogy kék színre asszociálok.

Átcsattogtunk a szállóba, ami néhány száz méterre van a reptértől. Itt a recepcióssal játszottunk olyat, hogy ő beszélt, mi bólogattunk. Tudjátok a portugáloknak nem erősségük az aktivity, nekem meg nem erősségem a gugli translator nélküli kommunikáció.

A szálló örült jó.Tryp Lisboa Aeroporto.

A budi és a zuhanyzó ajtó üveg!!! A szobától egy függöny ugyan elválasztja, amit használhatsz is a zuhanyzó tested szélesvásznú sziluettjével való ijesztgetés elfedésére. Viszont ezt a függönyt nem tudod használni szánalmas emberi testedből elszabaduló zajok kiszűrésére, amikor ülsz a klotyón. Így, ha tetszik, ha nem párod is fültanúja lesz annak, ahogy megszabadulsz a TAP gépen megevett halas szendvicstől. Azt bónuszként elárulom még, hogy a halas szendvics nem csak befelé büdös, így a zaj lesz a kisebbik gondod…

Az anyagcsere tevékenység komoly logisztikai feladattá válik ebben a szállodában. Légkondi van, ablakon a kilincs csak dísz. Igen mókás látvány lehet a tejüveg ajtón keresztül látni, amikor valaki törülközővel próbálja a szellőző felé terelni azt a levegő mennyiséget, amiből nem szeretne két molekulát sem beengedni a szobába.

Szó ami szó: szállj meg itt barátoddal, barátnőddel – meglátod milyen erős a kapcsolatotok!

Még egy említésre méltó dolog történt - kipróbáltuk a szálló éttermét.

A portugál étlap nekünk arra volt jó, hogy eltakarjuk a röhögésünket. Mivel ez nem egy képeskönyv, így az egyetlen felismerhető infó bunkó fejünknek az ár volt. Első nap nem fukar az ember, így az ár alapján történő szerencsesüti vásárlást kihagytuk.

Miután közöltük, hogy no szpík van inglisül is meg potugéze sem van, kinyomtuk magunkból angol tudásunk legjavát: csikken, pork, batáta…

Nagyon finom kajákat hoztak, a végtelenül kedves portugálok. Ezek az emberek úgy dolgoznak, hogy mosolyognak. Biztos van valami a reggelijükbe keverve…

A kommunikációs kísérleteink során mindenki kérdezi, milyen nyelven beszélünk. Ezt soha nem válaszolom meg, mert nem érzem az árnyalatnyi különbséget a hungarian meg a hungry között. Félreértenek, és még kövérebbre etetnek.

Mára ennyi.

Sziasztok

2015.04.09

Második nap.

Nem tudtam eldönteni folytassam-e a humorizálást, de gondoltam, ha másra nem, akkor visszaemlékezésekre majd jó lesz ez a jó pár sor. Reggel meg van időm, mert még mindig korán ébredek. Előadom ma is kreténben.

Szóval ezen a napon is csupa vicc volt az élet.

Reggel úgy határoztam, hogy elmegyek tájékozódni a reptérre, merre is van az, ahová mennünk kell majd délben, ne akkor kelljen bénázni. Gondoltam ezt egybekötöm a reggeli élelemvásárlással, mert az kell.

A reptér néhány száz méterre van, öt zebrával útközben.

A lisszaboniak olyanok, mint a németek. Megállnak a zebránál. Többnyire.

Van néhány nem ilyen, de azt könnyű kiszúrni. Ha nem faszmagyarként zebrázol, akkor eljutsz a célodig. Az általam használt zebrákból kettő olyan volt, ami egy négy sávos körforgalomban van. Négy sáv, ami nem utca, nem kereszteződés, hanem egy körforgalom! Ügyi magyar nem sok olyat lát. Vezetőink többsége a két sávnál lehidal, ezek meg vígan zümmögtek körbe-körbe, és megálltak, amikor a zebrához ér a gyalogos. Egyetlen dudaszót se hallottam, amíg ott nézelődtem, persze egy kerítés mögül, egyébként beállt volna Lisszabon forgalma egyetlen hülye miatt, aki pont egy zebránál tud nézelődni. 

Nézegettem az embereket is.

Rengeteg a fekete. A picit barnától a csoki barnáig. Olyan lazák, hogy el sem hiszitek.

Megy a manus előttem talpig aranyban, tök olyan volt mintha egy templomi oltárterítőből varrták volna a gúnyáját. Kezében a tepsifon, a lábán saru, vállán egy baromnagy sporttáska és úgy megy az utcán, mint Naomi Campbell. Akkor sem tudnád leutánozni, ha akarnád. Egyszerűen lazák.

Én meg zabszemmel a seggemben szambázok, azt sasolva hogy éppen ki akar megszabadítani a telefonomtól meg a nájkimtól, hogy aztán állhassak ott hülyén mezítláb az esőben. Lehet, hogy ezt csak én lihegem túl. Keveset vagyok forgalmas helyen, nem tömegközlekedem – elszoktam a dolgoktól.

A reptér vicces Lisszabonban. A gépünk a Terminal 1–ről indul majd. Oké, megkeresem, hogy az merre.

Nos, olyan nincs… Seholsem nincs, a táblákon mindenhol Terminal 2, bennem meg érzem, hogy indul a pánik.

Netem van, gondolom megnézem a térképet. Na olyanja nincs a Portugáloknak – ez nem Frankfurt.

Végülis kidióztam: ha ezeknek van két termináljuk és a ketteshez kiírják a kettőt, akkor az az egyes ahová nem írnak ki semmit. Ééééés bejött!

Végül megtaláltam mindent. Néhány szimpi embertől szereztem megerősítést.

Kaját nem vettem. Az árak itt a reptéren el vannak szállva, mint minden ilyen helyen.

Visszamentem a szállóba, hogy megnézzem ott hogyé adják a reggelit. Az étlapot lefotóztam és az Abbyy textgrabberrel beforgattam magyarba. Szimpi svédasztalos reggeli 9 euró, gondoltam az jó lesz. Felmentem, de Gabi úgy döntött nem eszik svédasztalt, mert azmiaz. Nem feszegettem a témát, láttam már ennél nagyobb kulturális hiányosságot, gondoltam nem mondom el neki, hogy biztos nem visznek át minket a szomszédos Ikeába, hanem ez valami más. Lehet, hogy csak fosott a svéd(halas)asztaltól és ezt értettem félre. A hal utálat Gabinál valami fiatalkori töménytelen szardiniás rengeteg alkoholos hosszúhányásos emlék következménye, de ezt ne feszegessük.

Kimentünk a reptérre, Gabi ott tömött magába valami húsos akármit, meg egy egy vödör tealevet. A fizetett összegből otthon vehettem volna neki egy aranyozott gyomorgyűrűt. Sírt a bukszám, de ugye a nyaraló ember nem fukar. Tudnám minek önt magába ennyi folyadékot, hiszen nyilvánvalóan szinte akadálytalanul folyik át rajta.

A reptér itt se kicsi. A kapunál gondoltam majd itt kultúr beszállás lesz.

Na egy nagy túróst! Jött a busz, kivitt a helyi Nagytéténybe. Ott várt kopottka.

Felmásztunk rá gurulós lépcsőn, leültünk és rövidesen el is indultunk.

Hamikánál már előre röhögtem.

Gabi, a bélpoklos újra éhes volt. Szemei tele reménnyel, hogy nem halas szendvics lesz a kaja. Ő nem értette tisztán, hogy a portugálok azért ilyen nyugodtak, mert a hallal nincs macera. Kicsónakázol, begyűjtöd, megeszed. Nem kell szarozni vele, mint a lábas jószággal. Nem kell hajkurászni a legelőn, nem kell trágyát hordani utána, nem kell legyilkolni, mert még azt is megteszi helyetted – simán megfullad, ha kiveszed a vízből.

Na szóval a vége az lett, hogy letoltam két halas szendvicset, Gabinak maradt a lé böjt. Nekem büdös lett a szám, neki meg hangosan kopogott a szeme.

A repülés még uncsibb volt, az össz különbség, hogy alul nem fehér, hanem kék.

A leszállásunk a szélirány megváltozása miatt pont abból az irányból történt ahonnan csak az esetek 5%-ában szoktak leszállni, és kevésbé látványos. Itt már kezdtem érezni, hogy ezen a héten sem fog bejönni nekem a lottó ötös.

Az viszont baromi jó, ahogy jön le a gép és az ablakból látod magad mellett a sziklafalakat. A kifutón olyan vehemensen fékezett a pilóta, hogy az egyik halas szendvicsem el akart indulni visszafelé. Én győztem.

Kiszálltunk és vártuk a választ két izgalmas kérdésre.

Egyik az, hogy a tegnap Ferihegyen feladott kínai gurulós pogyóink megjöttek-e.

Meg ám. Az egyik megrokkant, elvesztette a fülét, és láthatóan a gravitációval szemben is alul maradhatott, mert a formája sem a régi volt. Úgy nézett ki, mint Colombo felügyelő ballonkabátjával és fél szemével, ha emberi hasonlatot keresek rá. De a lényeg az, hogy böröndjeink a feladat első részét teljesítették. Rettegtem a gondolattól, hogy a kinai boxeralsóim keresztülszáguldanak valamelyik reptéren a turbinák által kavart szélben, megrokkant bőröndöm meg ott fekszik szétnyílva és mellette állva egy reptéri alkalmazott kiabálja hangosan a nevemet. Ahh, a hideg kiráz.

A másik izgi dolog az autó.

Két perc alatt végeztünk volna, ha tudtam volna valamilyen nyelvet.

Mire feleszméltem, addigra ott álltam megkefélve. A hölgy pillanatok alatt leszívott a kártyámról ezervalahányszáz eurót, bamba Jani meg csak nyomta mindenhova a szignókat. Végül elröfögtem, hogy „áj lájk kess, áj lájk kess”, mire kapcsolt a csajszi. Ötször gyorsabban dugott vissza mindenféle kártyákat, hogy tudja törölni a tranzakciót, ami szerinte sikerült is. Az OTP-nek ez nem ilyen egyértelmű az általa küldött sms-ek alapján. Mondjuk mi már tudjuk azt, hogy az otp-nek sok minden más sem egyértelmű, de az egy másik mese.

Szóval csajszi adott egy papírt, egy mágnes kártyát és egy autó kulcsot. Azután rajzolt nekem egy térképet hol az autó. Nem volt bonyolult. Három egyenes vonal volt az egész, meg azt is tudtam hol állnak a bérautók. A street view-tól tiszta deja vu érzésem volt, amikor körülnéztem.

De ne tudjátok meg - Jani eltévedt, egy elbaszott egyenes úton!

Erre az segített rá, hogy bugos (hibás) volt a vonalrajz, amit kaptam a csajtól. Tudjátok volt a rajz végén egy négyes, amiből én levontam azt, hogy a parkoló négyes az ahol megtalálom az autót. Szóval megyünk a nyíl egyenes úton, aminek három (!!!!) kijárata van csak. Az egyiken bejöttünk, ergó a másik kettőn kell kimenni. Na hol lehet a parkoló 4? Az első kijáró a parkoló 1, a falon a Sixt felirat a többivel együtt mutat a maradék egy kijárat felé. Na ott kivan írva P2, P3, P5, P6. Igen jól látod a P4 hiányzik.

Itt lefagyott az oprendszerem. Ott álltam a fatal error kellős közepén. A debug beindult és elkezdtem szaladgálni a két kijárat között értelmezendő a feliratokat, keresve a kibaszott négyest. Skacok az a szám elveszett. Nem tudtam elhinni, hogy a Sixt annyira prémium szolgáltató, hogy a közelébe se megy a csőcselék többi autókölcsönzőnek. Sasoltam ki az ablakon a folyosóról, ott az összes kölcsönző táblája, csak a Sixté nem.

Tudni kell, hogy ez a folyosó egy felüljáró, az egyik vége jön ki a terminál emeletéről, túlsó vége meg egy jóval mélyebben fekvő parkoló. Olyan mély, hogy nem lépcső van, hanem egy lift.

Mondtam a Gabinak, hogy itt várjon meg, gyújtson rá, amíg kezelem a bennem felgyülemlett pánikot és kinyomozom hol az a tetü 4-es. Elmentem a folyosó végére ahol a liftek visznek le a szedett-vedett kölcsönzőkhöz. Beszállok a liftbe, ahol két tetű gomb van csak, ne hidd, hogy egy Terminal és egy Parking, vagy egy emelet és földszint… Neeeem. Egy egyes – és ugye tudod mi a másik? A kibaszott 4-es.

Nincs több megálló…. Egy és négy.

Lementem, kiszállok, éééés a Sixt ott van a felüljáróvá avanzsált folyosó alatt. Bazze, belogikázták a saját Sixt feliratos óriástáblás portáljukat egy olyan helyre, amit csak az lát, aki már ott van.

Ettől a liftes egy – négy kérdéstől és a Terminal kontra Terminal kettőtől végérvényesen elhatároztam, hogy Portugáliában többé nem keresem a logikát.

Na végül megtaláltuk az autót is, de ahhoz is segítség kellett. Itt is volt bajom, mert tíz percig vonaglottam a csomagtartón, mert ennek a VW-nek nincs hátul kilincse, nincs belül húzgája, csak a távirányítón van egy gomb, ami jelöli a csomit. Nyomogattam a gombot mindenféle pózban, de a rühes ajtó nem nyílt. Végül rájöttem, hogy kicsit durvábban kell megrángatni a hátul levő VW logót, ami tulajdonképpen a kilincs.

Az autót lefényképeztük mindenhonnan, mert olyan összevissza karcolt, hogy jujj.

Remélem a Sixt nem az a lehúzós cég, mint a többi. A rémmesés goldcart láttam, hogy átadja az autót személyesen, itt meg ugye csak kaptam egy kulcsot és mehettem isten hírével, jóformán le se kaksiztak, hogy éppen tépem szét az egyik autójuk hátulját csomagtartóilag.

Az autó diesel, de nem érzem benne azt a vehemenciát, ami azért otthon a kis fityó tulajdonsága.

Marha szokatlan, hogy nem hallom a motorzajt, így fingom sincs egyenlőre mikor kell váltani. A nagyobb baj hogy dombnak felfelé az indulás oly gázos még, hogy tudok kanyarodni öttel, mindezt négyszázas fordulatszámon várva a jellegzetes rángatódzós motorhalált.

Azt azért tudjátok meg, hogy a dombnak itt más jelentése van. Otthon ezt falnak hívják.

Az utak baromi keskenyek, a szélükön nincs padka, hanem csak egy fél méter mély árok. Értsd ezt úgy, hogy az aszfalt széle és az árok széle egy és ugyanaz a vonal. Itt nincs olyan, hogy lepadkáztam. Itt leárkolás van. Bizonyos szempontból jó, mert itt kizárt, hogy az eset után átrobogj a szemközti sávba. Max gyalog, mert onnan jobban látszik a tükrén fekvő autód.

Na, ennyit az autózásról.

A házról majd bővebben később írok, egyelőre annyit, hogy nagyon jó. Ez a mi általunk kedvelt, mindentől távol eső hely. Itt van terünk, és óriási a csönd.

Lepakoltuk a cuccost és elmentünk shoppingolni. A tervektől eltérően nem mentünk be a városba, mert a házigazda megerősített benne hogy a szomszéd településen nagyon gúúúd a szupermarket. Megpróbálta elhadonászni nekem merre menjek, én meg hadonásztam neki, hogy nem kell mondani, mert jártam ott 2009-ben, igaz a Google Mapsszal. Aki távolról szemlélhette a mi párbeszédünket, szerintem nem tudta, hogy mi most lájt kontaktozunk, vagy brékelünk.

Hát a közért, az aztán nem semmi. Nagy nagy szupermarket.

Gabi megállapította biztos itt van a kutyatáp, azért van olyan büdös, mint utánam és a halas szendvics után. Aztán meglátta a végtelenített halas pultot.

Vásárlás közben rájöttünk, hogy elfelejtettünk szótárt csinálni a kajákról és a többi cuccról. Gondot okozott a kézi mosópor megkeresése, mert ugye az, hogy OMO még nem jelenti azt, hogy ez egy mosópor. Én, mint egy idióta sugdostam a telefonon levő fordítóprogramba, hogy mit keresek, de az a baj, hogy ez kaják esetében egészem más eredményeket hoz ki. A tejföl, ami portugálba a gugli szerint nada, azt eredményezte, hogy a kedves eladó elvezetett a tejszínporhoz.

A jópofa történet az, ahogyan zsemlemorzsát szereztem. Benyomtam guglinak hogy zsemlemorzsa és mutatom a portugálul zsemlemorzsát jelentő szöveget az eladó hölgynek, miközben reménykedtem, hogy nem az van odaírva hogy „meg akarlak dugni”. Szegény vonogatja a vállát, hogy nem tudja mijaz. Na erre zseniJani azt mondta neki, hogy csikken dressz (csirke ruha), miközben bőszen simogattam a lábam szárát, nehogy elvigyen a dresszingekhez. Éééés, megértette! Legalábbis reméljük, hogy az van a dobozban, amit vettünk, mert ugye nem zacsis mint nálunk.

Ja a zacsi. A pénztáros saját kezével csomagol mindent nejlon szatyrokba, úgy, mint ahogy hajdanán a madaras tescóban tették. Csak itt neki nincs olyan jópofa tartója.

Nagy a gyanúm hogy ezeknek a szigetlakóknak halvány gőzük sincs a globális felmelegedésről, vagy csak nagyívben leszarják, hiszen olyan kurva magas a szigetük, hogy nem fognak sírni 10 méter vízszintemelkedéstől. Az ő házaik mind fenn vannak a hegyoldalban, nem úgy, mint az uniós pénzekből épített angol német mennyország odalenn. Ha jön majd az özönvíz, akkor majd önt ide az unió zsét és feljebb hozzák a sok flancos szállót…

Még egy záró infó.

Közelebb vagyunk az egyenlítőhöz, ezért itt más a napkelte és a napnyugta.

Itt nincs olyan, hogy alkonyat. Este letépik a napot az égről, és reggel meg nyolckor fellövik. 15-15 perc az átmenet. Ezért nem stresszelnek ezek a népek.

Pá mindenkinek!

2015.04.10

Harmadik nap.

Nem sikerült ma kivárnom a hajnalt. A fenn jelzett harmadik nap csak fél órája lett a múlté és én már itt ülök a gép előtt. Egyrészt elfelejtettem bevenni a vérnyoma csökkentőmet, másrészt ez az elfajzott ágy tesz be nekem. Tudjátok az a fajta ágy, aminek felül egy deszka a vége, aztán fekszel te és utána megint egy deszka jön. Biztos van ennek neve, de a kultúrám nem terjed ki eddig, a guglin meg azért sem nézem meg. Nem fogok itt agyaskodni nektek az öt perce megszerzett magas szintű tudásommal.

Az alsó deszka a sírba lök.

Az ember éjjel ficereg, és lentebb csúszik. Hozzáér a lába az alsó deszkához, amitől gondolom alvó énje megriad és feljebb löki magát, ahol meg a feje koppan a deszkán. Az a baj hogy ez az ágy egy hobbitra van tervezve. A tervező meg sajnos nélkülözte a térlátás minden formáját. A 3D nem az ő világa volt. Az ágytervezés nála úgy kezdődött, hogy rajzolt egy széles nagy „H” betűt. Ezzel az oldalnézetet le is tudta, már érezhette, hogy milyen jó az órabére. De a másik nézetnél elbaltázott mindent, mert a fej deszka és a lábdeszka díszítését nem tudta abbahagyni időben. Nagy szar ágy ez. De gondolom, a házigazda nem díjazná, ha tuningolnám a bútort és egyes részeit kint találná a grillező melletti farakáson.

A reggelt sétával kívántam kezdeni. Fogtam a Nikont és tervbe vettem, hogy körbe sétálom a házat.

A kocsibeálló van vagy hatvan méter hosszú és a két vége közötti szintkülönbség szerintem üti a huszonöt métert. Mire felértem, elfogyott belőlem a levegő, pedig már majd két éve nem dohányzok. A portugálok azért nettek mind, legalábbis a férfiak, mert ha háromszor kimennek megnézni a postaládát, akkor le van tudva a napi sport.

A madeirai emberek érdekes építési stílust kedvelnek. Ha valahol találnak egy nekik tetsző sziklafalat, akkor tapasztanak rá házat maguknak. Ha le akar esni, akkor vagy lábakat barkácsolnak alá, vagy komplett beton támfalat. A tehetősek a támfalakat gyönyörű kézzel rakott kőfalakkal helyettesítik.

Sima helyekre építkezni tilos, az a gurulós kukák helye.

Akinek lábas háza van az ott tárolja alatta a dzsundzsát, mert kocsi beállónak alkalmatlan.

Vannak alternatívok, akik mégis csinálnak ide jó meredek lehajtót, hisz itt a hó ismeretlen, és vesznek hozzá egy olyan izom autót, ami képes feljönni rajta. Gondolom az ilyen garázsba még lámpát sem kell tenni, mert este, ha leér az agyas, akkor a féktárcsák világítanak még vagy öt percig vörös izzásban.

A madeiraiak az autót kénytelenek a tetőteraszon tartani, mert az van az úttesttel egy szinten. Itt, ha autózol, akkor nem házak, hanem háztetők mellett hajtasz. Szép ez így. Nincs babra a hülye előkerttel. Az út felé eső manzárdszoba konkrétan az autókerekekre néz.

A belvárosban más a helyzet.

Ott a keskeny, meredek és kanyargós utcákban sok ház bejárati ajtaja közvetlenül az úttestre nyílik. Itt nincs járda, az út meg kétirányú. Van itt olyan kecó, ahol a sárga busz és az ebédlő asztal közötti távolság három lépés. Így tényleg nem stresszes. Néhány embernek a reggeli és a buszra szállás között nem telik el több mint húsz másodperc. Nincs felesleges ténfergés a buszmegállóba.

Azok, akiknek nem azonos a cipős szekrényük helye a buszmegállóval, azok gyalogolnak. Mivel nincs járda így ezt teszik a házfal és a járművek között. Nem tekeregnek, hanem csak battyognak. A forgalommal nem foglalkoznak, szerintem arra figyelnek, hogy ne essenek bele a vízelvezető árokba. Mert bizony az is van – ott megy le az esővíz. Az árok keskeny és mély. Autó nem tud bele esni, mert előbb törik le a tükre a házfalon.

Az autók közül, ha nem férnek el egymás mellett, akkor valaki tolat. A szabályra hogy kicsoda, arra még nem jöttem rá. Majd megtudom, ha bedudálják a fejembe.

Egyírányúsítani nem tudnak vagy nem akarnak. Nem tudnak gondolom, mert nincs utca a másik iránynak, vagy nem akarnak, mert olyan az építési szabályzatuk, hogy ahol az engedélyező végig tud menni „Krisztus a kereszten” tartásban, anélkül hogy a falhoz érne bármelyik ujja az az utca lehet kétirányú.

Visszatérve a sétáláshoz.

A hátsó utca ugyanolyan meredek, mint a szállásunk kocsi beállója. Busz jár rajta, mindkét irányban. Szemtanúja voltam, ahogy jött felfelé. Ijesztő. Három-négyezres fordulatszámon járó diesel, sétáló ember sebesség, az utasok meg fekszenek a hátukon az ülésben, mint Gagarin a kilövés előtt. Füst nem gomolygott belőle. Haza is gondoltam rögtön, hogy mi miért is füstölünk sík úton?

Madeira ezen részén borzasztó sok a kóbor kutya. Az is lehet, hogy nem kóborok, csak máshogy veszik a területük határait. Ketten pl az egyik sáv közepén bolhászkodtak, amikor jött egy Matiz, vagy Spark, vagy nem is tudom minek hívják ezeket a szánalmas kisautókat. Kutyák meg sem mozdultak. Matiz meg át a másik sávba és szépen kikerülte őket.

Sajnos nem volt rálátásom, amikor ment fel a busz. Mivel a motorzaj nem változott szerintem a kutyák jól mérték fel az erőviszonyokat és elhúztak az út szélére. A busznak a másik sáv is kevés lett volna a kikerüléshez.

A közlekedésben azért vannak gondjaim.

Aki azt hiszi magáról, hogy barom jó autóvezető, az itt Madeirán gyorsan felejtősre fogja tenni ezt a dolgot. Itt a helyi sport nem merül ki a fociban. Ezek az emberek születésüktől kezdve a rallyra vannak kiképezve. Ha van valahol ötven méter egyenes út azt már a helyiek sugárútnak nevezik. Ők aztán tudnak kanyarogni. A rengeteg beláthatatlan kanyarban, amikor hajtasz a hegyoldalba karcolt út ívének belső felén, semmit sem látva az út következő húsz méteréből, akkor ne hidd, hogy a záróvonal megvéd a szemből vehemensen felfelé jövő négy tengelyes kavicsszállító kamion hátsó kerekeitől. Buta hátsókerék csak azt tudja a kamionon, hogy gurulnia kell az első kerekek után, de annyira azért okos hogy ezt a legrövidebb úton teszi átvágva a záróvonalon, bal első sárvédődön, és ha béna vagy akkor még a tükrödön is.

Saját szememmel láttam, ahogy a gyerekszállító busz az ívbe hajtás előtt a záróvonal átlépésével a szembe sávban helyezkedett rá az ív laposítására. Ha akkor szemből jövök, akkor tuti becsokizok.

Egyébként is, szerintem a céges autóknak valamiben eltérhet a rendszáma a többitől – ezt még nem fejtettük meg. A helyiek tudják, hogy ki az, aki bérautóban vezetve veszélyes rájuk nézve. Az, hogy nagyon udvariasak eredhet abból is, hogy nem akarnak újabb karcolásokat tenni az autójukra, bár ez szerintem nem nagyon zavarja őket. A karcit szerintem még kedvelik is, de a horpit nem. Itt egy autófényező szerintem simán éhen halna.

Szóval, ha kiteszem az irányjelzőt, akkor a hátam mögött a másik sávban azonnal lassítanak, hogy legyen helyem átsorolni. Otthon ugye más a szitu. Ott az irányjelzésed a hátad-melletted jövőt azonnali gázadásra sarkallja, hogy véletlenül se férj be. Na, ettől hernyózik a magyar utakon a forgalom, és ennek ellentéte miatt haladnak a maderiansok normálisan.

Visszatérve a rendszámra.

Tegnap nekem a kavicsszállító kamion a hátam mögé lopódzott a nagyon szar szerpentinen.

Tudjátok egy ideig kanyarogtam lefelé békés ötvenessel, aztán egyszer csak hűtőráccsá változott a hátsó szélvédő. A kamionos – gondolom lejárt a munkaideje – egyszerűen letolt a hegyről. Tuti, hogy látta, hogy középföldéről jöttem, és nem vagyok a helyi focicsapat tagja. Pedig szerintem dinamikusan jöttem lefelé, gondolom ezt abból, hogy Gabi ilyenkor beéri a száz méter magassággal feljebb vett levegővel, az ajkai is keskenyebbek a szokásosnál. Helyében én is szarul lennék, amikor a seggem az árok mellett repül öt centivel.

Tudod itt egy sáv akkora, hogy az a mocsok kavicsos, vagy egy busz kitölti teljesen. Nincs mellette húsz húsz centi szabadon. Kanyarokban ez a kitöltés máshogy néz ki. Aki nem érti, annak nem ragozom tovább keressen egy szalmakalapot és tegyen a karimájára egy téglát. Na, a tégla a kamion, a karima meg a sáv….

Tegnap megérkeztek ide lányaim is, várom a velük tölthető mai napot.

Kimentünk eléjük a reptérre, ami azért itt jóval kisebb, tekintve hogy három és fél repülőnél nemigen van itt több. Nekünk a reptér kicsisége, nem csökkentette az eltévedési képességünket, így mire megtaláltuk a kilátó teraszt a gépük leszállt már. Mivel szemész sincs a családban, azt sem láttuk mikor gyalogoltak a géptől az épületbe.

Ezt a részt csak azért írtam bele, hogy el tudjam nektek mondani az erre a napra történő szopatást. A parkoló fizetése olyan, mint otthon, a papírjegy automatában történő fizetéssel. Noná hogy akkor jön mindenki, amikor én kerülök sorra. Komoly sereg nézi a szarakodásomat, mert jani egyeurósa simán keresztül esik azon a tetű gépen. Az áteső pénz meg olyan alacsonyan levő nyílásba esik, mint a kóla automatákon az árukiszedő nyílás. Nem szeretek ilyen mélyen előrehajolni, mert térdet kell rogyasszak hozzá, hogy legyen helye a hasamnak. Ettől olyan vagyok, mint aki szarni készül.

Ez a tervezési hibás ipari hulladék meg szó szerint a cipőm elé dobálja vissza a pénzt. Bele próbáltam a nálam levő összes aprót, mire összejött a neki tetsző két eurónyi összeg.

Na, pá nektek, majd holnap baromkodok másról.

Pááá

2015.04.11

Négy….

Szép napot annak, aki várta levelem, aki meg nem, az tegyen a spam levelek mellé és savanyodjon meg a kávétejszine!

Ma az autó csúnyán, sunyi módon beszopatott. Gyurcsány után plagizálva: nem kicsit, hanem nagyon.

Reggel beberregtettem Folszit és Fityós szokás szerint uccu.

Azt tudjátok meg, hogy Fityó korrekt kis jószág. Ha rossz a kedve, akkor azt azonnal a tudtodra adja, akkor rángatódzik, durcimorci és nagy feketéket a hátad mögé fingva megáll. Eccerüen megmondja, hogy fáj a feje, most itt nem lesz dugás. Folszi - a kis szemét - frissen indul, és jókedvű kopogással jelzi, hogy ma óriásit fogunk együtt szórakozni. Aztán a legnagyobb akcióban úgy ott hagy, hogy utána csak nézel ki bután a fejedből.

Naszóval, a gecó kocsi a felhajtón negyed úton lefulladt. Képzeld el, próbáld beleélni magad!

Ott állsz a világ legfaszább helyén, amit valaha is láthattál, fekszel a hátadon a Folszi ülésben, bámulod az eget. Van két lábad, hozzá egyel több pedálod, egy alig használható kéziféked, amit túl tudsz húzni a függőlegesen, és kurva nagy pánikod. Bal oldaladon ős fák, a jobbon szakadék, alattad kanyar, előtted két vigyorgó kóbor kutya. Melletted párod együtt érzően figyeli, ahogy tikkel a szemed. Imádkozol a mindenhatóhoz, hogy adjon még egy lábat, amivel azt a kurva féket tudnád nyomni…

Mikor kiszállt belőlem a nagyon félsz, akkor óvatosan lábfékkel visszacsalinkáztam a kiinduló pontra, ami azért hasonlított legalább valamelyest a vízszintesre.

Újraberregtem a motort és a gáz óvatos majd heves nyomkodásával próbáltam megtudni, hogy van e kedve Folszinak mégis kijönni az utcára. Közben reménykedtem, hogy nem nyújtok ingyenszinházat a teaház korai vendégeinek és eltakarja egy nagy bokor előlük a faszakodásomat.

Végül, mint az amerikai gyorsulási versenyekben, bőgő motorral, eu normás azbeszt mentes ferodol szaggal nekilódultunk és felértünk. Ketten fogytunk hat kilót tíz perc alatt.

Ne hidd kedves olvasó, hogy veled nem fordult volna elő. Ne keverd a dugást a masztival, ehhez itt kéne lenned.

Na, más.

Beterveztük, hogy szerzünk netkártyát a lányoknak, meg piacozunk egyet. Utána libegő a Monte hegyre, és ha marad idő, akkor lejövünk a fiatalokkal ide hozzánk, a teaházba.

A tízre megbeszélt találka elcsúszott későbbre, mert a fiatalok gyalog jöttek és a gugli vezette őket. Volt papírtérképük is, amire azért rácsodálkoztam.

Egyébként tájékozódáshoz valóban jobb a papír térkép, mert nem zavar meg a sok felesleges info, és ne feledjétek nagyjából napsütés független a kontrasztja. Nem kell takargatni, nem kell szarakodni vele, mint egy elektromos kütyüvel. Felbontását csak a kinyújtott kezeid tudják keretek közé szorítani, így az okos telefonokon látható légyszar méretű pöttyök helyett ábrákat is láthatsz rajtuk. Hátránya hogy kitépi a kezedből a szél. Az okos telefont meg csak a cigó kapná ki a kezedből, feltéve, ha lenne itt olyan.

Naszóval találkoztunk és Dóri lányommal és elcsattogtunk netkártyát venni. Tíz perc alatt lerendezte, így lett neki is egy 10 Gigabájtos SIM kártyája uszkve 4.500 forintért. Telefonos kislányok itt is megmosolyogták a családnevünket, mely ugye a Kiss angolul csókot jelent.

Van itt is lottózó. Agyaltam is rajta, mert láttam, hogy a sok sorstárs szottyadt nyugger próbálkozik itt is az aprópénze helyi telekre cserélésével. De loholás volt, így ez mára kimaradt.

A piac egy nagy turista szopató. Nem akarok sokat vergődni rajta, pont olyan, mint a pesti nagycsarnok volt a Vámház téren. Nem a mai, mert az szépen meg van csinálva. Ez meg egy elég punnyadt hely. Vehetsz mindenféle gyümölcsöt, gyökeret és sokféle burgonyát.

Érdekességként megjegyezném, hogy itt Dóri lányom vett zöld banánt, mert az finom, meg kell kóstolni. Nos, lehet, hogy finom Angliában, de az itteninek csak a színe stimmelt, a finomsága nem. Próbálták hámozni, de a héj nem jött le róla. Harapdálták tépték, de a finomka nem adta a húsát. Ekkor figyeltem fel egy kedves hölgyre, aki az emeleti galériáról nemet integetett az ujjával, hogy nem ennivaló. Másik kezében pedig egy sárga banán köteget tartott.

Gondolom főzőbanánt akartak a fiatalok betápolni, ettől próbált megóvni. Nálunk összejöttek volna a kofák és a zellercsokrok mögül röhögtek volna rajtunk, itt meg simán kicserélték a szemétté gyalázott finomkákat szép sárga ennivalóra. Érdekes emberek, otthon elzavartak volna a halál f.szára.

A másik érdekes dolog inkább szomorú. A rengeteg turista között vannak leputtyadt emberek. Szemmel láthatóan vadásznak, figyelik az embereket. Ők nem a kéregető típushoz tartoznak. Otthon megszokott dolog a zsebes. Itt valahogy elüt a helytől elvárt dolgoktól. Olyan, mint színházban a farmernadrág.

A piacra visszatérve még egy pár mondat erejéig.

A halas oldalon volt egy ember, aki hihetetlen sebességgel tisztította a halakat. A mozgása inkább volt egy tánc, mint haltisztítás. Mintha egy táncos rítust ismételgetett volna. Nem láttam mellette pénzgyűjtő kalapot, semmit sem, ami arra vallott volna, hogy ezért az előadásért pénzt szeretne kapni a látogatóktól. Azt sem hiszem, hogy ezért a csarnok üzemeltetője fizette volna. Érdekes volt nézni őt. Olyan érzésem volt, hogy a pali transzban van.

Később átbattyogtunk a Teleferico nevű, általam csak libegőnek hívott kábeles kabinos hogyishívjákhoz. (Aki felment volna Folszival reggel elsőre, az biztos tudja ennek is a nevét, nekem nem jön most be.)

A hosszú menetidő alatt gyönyörű a látvány, az eszméletlen helyekre épített házakra és az ott minden napjaikat élő emberekre.

Aki azt hiszi, hogy ez egy gazdag ország, gazdag emberekkel, az nagyot téved. Van itt is minden a nagyon gazdagtól a mélyszegénységben élőig. Annyi a különbség, hogy nincs minden sarkon egy kéregető „fedél nélkül”-lel a kezében. Szemmel láthatóan a többség meg akar élni valamiből, ezért a TeleFerikébe beszálláskor megakadályozatlanul lefényképeznek, hogy odafenn egy kinyomtatott, igényesen elkészített fotóval várjanak. Fizikai erőszaknak nyoma sincs – nem állják el az utad. Ezzel a pszichédet terrorizálják, te érezd szarul magad a nemet mondásért. Acélos magyar lelkem ezzel nem ingatják meg. Dobta már más is a fényképemet a szemétbe. Engem csak a pazarlás bántott.

A fenti állomásra érve lehet gyönyörködni a panorámában, elfogadható áron étkezni. Nincs itt lacikonyha és lángosos, az egész hely egyetlen szóval jellemezve: kulturált.

Az egész városban mindenhol vannak nyilvános vécék, melyek asszem mindenhol ingyenesek.

Idefenn ebéd után elköszöntünk a lányoktól, akik heves kotkodálással próbáltak dűlőre jutni afelett, hogy miképpen bonyolítsák le a nap további részét. Az egyetlen kakas – Alex, aki Dóri lányom párja - csendben figyelte felülről, hogy udvara milyen mókás. (Látom magam előtt most Dórit, ahogy felháborodik, amint ezt olvassa..)

Otthagytuk a csapatot és lelibegtünk. Az alsó parkolóban mindenféle árus van, akik kínálgatják a termékeiket. Szemmel láthatóan nem kínai dolog a kézzel kötött gyerekruha, a különböző fafaragások, ékszerek, meg sok más.

Utadat nem állják el, nem óbégatnak, csak várják a vevőt. Tiszteletre méltó hozzáállás.

Amit illik tudni, hogy itt nagy a munkanélküliség, sokkal nagyobb, mint Magyarországon. De nincsenek olyan látható jelei, mint nálunk. Eddig nem láttam erőszakosságot, nem láttam graffitit, ami egyébként a legjobb mércéje a társadalmi állapotoknak.

A több órás parkolásért a parkolóházban fizettem kevesebb, mint 1.500 froncsit. Nem siránkozok érte, mint az angolok a fórumokon. Ennyi itt a szolgáltatás.

Még közlekedési érdekesség, hogy az egymástól 10 autóhossznyira levő közlekedési lámpák teljesen autonómok. Gőzük sincs egymásról. Itt a zöldhullám olyan mintha nyertél volna a lottón. A gyalogosok rendre mennek át a piroson, ha nincs a közelben autó. A lámpák arról sem tudnak, hogy ott dekkol mellettük a kocsisor. Más helyeken állandó a zöld és csak akkor vált át pirosra ha gombot nyomsz a gyalogátkelőn. Ilyenkor aztán gyalogosként uccu, nehogy egy köztes járdaszigeten ragadj, mert ott bizony nincs zöldet kérő gomb. Akkor aztán jogkövető emberként vágyakozva figyelheted az út túloldalán levő elérhetetlen gombot, miközben az imént vásárolt borod csendben megpimpósodik a kezedben.

Hazajöttünk, vacsi, fürcsi.

Felvágtam egy csodaszép nemtommilyen gyümölcsöt, hogy boldogan zárhassam a napot. Nem jött össze, mert a héj alatt volt másfél centi gyümölcshús, melynek olyan őszibarack jellege volt, aztán vagy mag vagy torzsa következett, amit nem vitt a kés. Flexet meg nem hoztunk…

A konzekvencia az, hogy a banán kivételével a déligyümik nagy része vagy egyetlen nagy, vagy marha sok kis magból áll..

Kénytelen voltam más nasi után nézni. Hétfőn keresnem kell egy zöldségest vagy őstermelőt, vagy átállok eperre.

Pá nektek.

2015.04.12 - 2015.04.13

Öt és hat.

Nem akartam tegnapi napot leírni, mert nem nagyon voltak olyan érdekességek, amik érdekelhetnének titeket. Jött hozzá nagy kérdőjel is otthonról, így most van némi motiváció.

Mivel itt ülök ma egy felhőben és zuhog körülöttem az eső, így billentyűzetet ragadtam.

Két napja a libegőzésnél megfogott a nap, így tök piros a homlokom. Ráadásul valami álompor szállhat a levegőben a virágillattal, mert nonstop ásítozunk, ezt is nem kicsit, hanem nagyon. Laza arcom bulldogosra nyúlt.

A szállás ahol vagyunk Ricardoé, egy 65 éves kedves emberé. Feleségét fél éve temette el, most egyedül – valószínűleg alkalmazottakkal és nem rokonsággal – viszi az üzletet. Mindezt azért mondom el, mert tegnap hatosban lementünk a teaházba egy kis almás pite, kávétea habzsidőzsire.

Ricardo a vékony ősz hajú ember igyekezett minket és a többi vendéget kiszolgálni. Keze már remeg, de gondolatai, beszédstílusa fiatalabbnak mutatja. Miután láttam, hogy ezen a vasárnapi napon nem csak felszolgált, hanem a konyha, a szendvicskészítés és minden más rászakadt, nagyon mély tiszteletet éreztem iránta. Megható volt ennek az embernek a magára maradtsága, helytállása, akkor és ott.

Az szerencsecsillagomnak és a personal felhőmnek köszönhetően a seggünk befagyott, miközben alattunk a város napfényben fürdött. Lányokban beindult a túrázhatnék, így elmentünk egy alapozó mini levada túrára.

A levada egyszerűsítve egy betonozott műpatak. Nem ez a patak a lényeg a túrában, hanem magának a pataknak a vonalvezetése. A mi levadánk, ami itt megy el a teaház mellett és 7.5 km hosszú úgy 600 méter a két vége közötti szintkülönbség. Ezek a patakok a kis kertek, banán ültetvények öntözését oldották meg régen és most is.

Nem kell hidrológiai mérnöknek lenni ahhoz, hogy rájöjjetek, hogy a víz nem megy dombnak felfelé - max palackban - így ha le akarják tudni vele a több kilométert, akkor enyhe lejtéssel kell vinniük ott ahol, tudják. Így ez a patak megy a telkek szélein, megy a hegyoldalakba vájt méter széles párkányokon, barlangokban, és olyan helyeken, amiket a nagy fantáziával megáldott alkotóik ki tudtak találni.

Amikor állsz egy ilyen patak szélén és nézed az irdatlan mennyiségű vizet két kérdésed azonnal lesz. Honnan jön ez a rengeteg víz? Kik voltak ezek az emberek, akik összefogtak és ezekre az elérhetetlen helyekre ilyen sok építőanyagot felhordtak? Néhány percig nézed ezt a szürreális képet és addig is tisztelettel adózol ezeknek az embereknek. Azután elragad a kíváncsiság, hogy milyen újabb és újabb meglepetések várnak a kanyargó patak mentén, és nekiindulsz.

Nem gondoltam volna magamról, hogy fogok még 15 méter magasban egy 80 centis betoncsíkon egyensúlyozni, egyik oldalamon a patakkal, a másikon egy függőleges szakadékkal. Emlékezetes élmény volt. Itt ugyanis nincs senki, aki kimentsen, ha gyomorgörcsöd eléri a lábaidat.

Levada séta után haza vittem a fiatalokat, elégedett voltam a nappal annak ellenére, hogy nem sok dolog történt.

Ma is esik az eső. Itt ülünk és nézzük a szürkeséget. Az eső nem madeirai nevezetesség, tök olyan, mint máshol, így ezt nem elemezném.

Sok ember jön ide hét napra.

Nem szabad. Nem jutsz ki annyi idő alatt a városból. Hét nap rohanással, és egy halom kimaradt hellyel távozol, csak egyben leszel biztos, hogy ide vissza kell jönnöd.

A két hét az ideális itt tartózkodás, ha nem kapsz be egy csomó esős napot. Bár a túrázóknak állítólag nem baj az eső, amit azért kétlek.

Vannak szállások elfogadható áron, a kaja sem drága, ha nem étteremben eszel.

Idejutni és itt helyben bérautóval közlekedni – na, az sokba kerül.

Az emberek itt a városban nem olyanok, mint nálunk otthon. Erről majd akkor írok, ha többet láttam.

Mára ily sovány a mese. Pá…

 

2015.04.14

Hetedik nap.

Reggel nekiveselkedtünk meghódítani az Apácák völgyét.

Hajnalban szétprogramoztam az összes technikát, hogy ne tévedjek el a város girbe gurba utcáin. Nos, most hazaérve próbálom feldugni az egészet…

Útközben kedvenc navigációs programom be is szopatott. Bemondta az összes görbületet, hogy fordulj jobbra, fordulj balra és nem csak a kereszteződéseket, hanem minden ívet. Bekapcsolásától kezdve a szája be nem állt. Egyik kereszteződésben elvesztettem az emlékezetemben őrzött irányt, így rászorultam a szószátyárra, aki bezzeg ekkor összevissza forgatta a képet, látható volt rajta, hogy halványkék fingja sincs arról, hogy hol vagyunk. Ebben aztán tökéletes volt közöttünk az egyetértés. Így én választottam. Gondolom, mondanom sem kell, hogy a rossz irányt. A kezdetben főútnak tűnő két kocsi széles utca rövidesen átment egy autó szélesre, olyan tükör karcolósra. Persze szemből jött olyan is, aki vezetni jár ki az utcára, nem úgy, mint az idióta eltévelyedett turista, aki csak kóvályog, mint az őszi légy. A káoszt tovább fokozta a helyi pubba igyekvő zombi sereg.

A vezetésről annyit, hogy itt a szigeten a portugálok hihetetlenül jó vezetők.

Nem azért jó vezetők, mert az anyatejjel együtt szívták magukba a tudást ezen a rally terepen, hanem azért, mert nem az a tetves kiszorítósdi folyik itt, mint nálunk. Figyelnek egymásra, de nem tutyimutyik ettől, hanem rendkívül határozottak.

Most lehet megint csontokat dobálni rám, hogy negatív vagyok és csak a rossz dolgokat látom meg. De sajnos otthon, ha sávot váltok, ha kanyarodok, akkor az érintettek belegyorsítanak, elszívják a helyet, bármit megtesznek, hogy a manőver ne sikerüljön nekem. Teszik ezt úgy, hogy letojják azt, hogy így kár is érheti őket. Bízva a saját érinthetetlen igazukban inkább viszik kikalapáltatni a verdát és szopják saját hülyeségüket, ahelyett, hogy egyszerűen levennék a lábukat a pedálról és veszítenének egyetlen rohadt másodpercet. A magyarok rosszindulatúak. És nem csak ebben, de ez másik mese.

Itt az ellentéte történik. Ha látják, hogy határozatlan vagy akkor ők döntenek. Többnyire a javadra. Ha valaki ki akar állni valahonnan, akkor megállnak, hogy ki tudjon tolatni. Gondolj vissza kedves olvasó, te hányszor lépsz ilyenkor a gázra, hogy elsuhanj még mögötte? Ők nem teszik.

A magyar gépkocsivezetők önbizalma fordítottan arányos a képességeikkel. Felettébb bizarr látni, amikor valaki közülünk teli szájjal röhög az orosz autóvezetős videókon, ami tulajdonképpen a saját görbe tükörképünk is lehet. Jellemzőink az arrogancia és a bunkóság, a fűszer rajta a márkás autó típusa miatt érzett téves felsőbbrendűség és ennek ellentéte a mini autósokban felgyülemlett kisebbrendűségi komplexusból fakadó bizonyításkényszer.

Az maderiansok autói egyébként össze vissza vannak karcolva. Nem tudom mekkora ügyet csinálnak egy új horzsiból, még nem láttam koccanást. Remélem nem is fogok, féltem szaros bukszámat, nem akarok euró hegyeket itt hagyni erre a recska Volkswagenre.

Visszatérve az Apácákhoz.

Ez egy gyönyörű hely. Egy nagyon mély katlan, melynek az alján élnek az emberek. A közepén és az oldalain vannak a földjeik, melyeket művelnek. Aki kíváncsi rá, az megnézheti a youtube-on van fenn egy halom video „Nuns Valley” névvel.

Én annyira eltévedtem, hogy mélyebbre mentem, mint a turisták szoktak, baromfiudvarok, helyi lakók házai közé. Meg is néztek rendesen. Ja, 4G-jük van még itt a völgy fenekén is.

Nem lehet ezeknek az embereknek egyszerű az életük. Aki most arra gondol, hogy az idegenforgalomból meg tud élni 275 ezer ember az bizony súlyos tévedésben van. Itt 16%-os a munkanélküliség. Egy itt élő magyar nyelvű leány mondta egyszer: ne feledd, más itt élni és más itt nyaralni…

Szóval lányaimmal elkerültük egymást, egyrészt az eltévedésem miatti késés okán, másrészt azért, mert a kilátóhoz vezető út le volt zárva azon a végén ahol be akartam hajtani. (már miért ne pont az a vége, amit én választottam). A sors úgy hozta, hogy amikor mi a völgyben voltunk, akkor ők fenn a kilátóban jó 900 méterrel felettünk, utána meg mire felértünk addigra ők leereszkedtek gyalog.

A kilátóhoz vezető úton nagy magas padlós buszok is járnak. A busz éppen elfér az ívekben, a szemből jövők félre húzódnak az 50-100 méterenként levő beugrókba. Ha sokan jönnek együtt és nem fér oda mindenki, akkor a hátsók bizony tolatnak. A magaspadlós busz meg úgy billeg az úton, hogy az utasok biztos markolják a könyöklőiket.

Izginek gondoltam, amíg rá nem döbbentem, hogy titkos frásztörős ötletem megcsúfolja minden eddigi rémálmomat. Ezzel az ötlettel Gabit akartam meglepni, de magamat is sikerült.

A nagy ötlet az volt, hogy egy újonnan – két éve - átadott úton megyünk hazafelé és útközben meghívom egy ebédre megünneplendő, hogy 14 éve és/vagy mínusz 60 kiló óta vagyunk együtt.

De mi is a frásztörő ezen az úton?

Nos, ez az út több mint meredek. Aki nem hiszi, az nézzen utána a youtube-on, bár a filmeken ezek a meredekségek viszonyítás híján nem nagyon érzékelhetőek. (Pico do Arieiro to Eira do Serrado vagy Estrada Eira do Serrado-Arieiro).

Ami nem látszik a felvételeken az az, hogy az út szerintem nincs három és fél méter széles, így ha jön valaki szemből és meg kell állni, akkor nagy a szar, mert folszi kézifékét rendesen behúzni csak a hátsó ülésről lehet. Egyébként csak felfelé mertem bevállalni a dolgot, mert a motorféke ennek az autónak annyi, mint a biciglin a dinamó, kerékfékkel meg itt nem lehet lejönni.

Nem cifrázom, mire felértünk, olyan szoros volt a farpofánk, hogy simán tudtunk volna mandulát héjazni kalapács nélkül. Ez egy olyan élmény volt autóvezetésileg ami számomra örök emlék marad. Gubi fijut emlegettük sokat, itt kiélhetné magát, ő szeret akrobatikázni a bádoggal.

Aki nézi a fényképeket is az láthat érdekes dolgokat. A szuperkeskeny félelmetes út mentén tűzcsapok vannak… A madeiraiak felvezették ide is az oltó vizet. Sok itt a nyárvégeken az erdőtűz. Igaz a képeken fa egy dekase, de ha alaposan megnézitek, kis zöld csövek állnak ki a földből. Az mind mind egy-egy facsemete. Irdatlan mennyiségű munkát fektetnek bele, hogy a hazájuk egyre szebb legyen. A hegytetőn találkoztunk egy munkásbusszal, ami vagy ötven embert hozott fel dolgozni. Jött egy teherautó is éppen, ami tele volt rakva rengeteg – tényleg nagyon sok – facsemetével és gondolom bokrokkal. Az emberek négykézláb másztak fel a meredek oldalakba és fásítottak.

Bármerre megy az ember szembetalálkozik az emberi kéz munkájának eredményével. Mindenhol kő támfalak, szép korlátok. Az utak bevágásokban futnak, melyeket a növényzet tart. A madeiraiaknak itt semmi sem volt ingyen, mindenért meg kellett dolgozzanak.

Elértem az ucsó sorokhoz a mai napon.

Itt elmondanám, hogy megkóstoltuk a kötelező turista zabát, a legendás estepadát. Az egyéb nációk nagyokat lelkendeznek a dolgon, de acélos magyar gyomrom nem fog meghajolni egy sima rablóhús előtt. Jó nevű étterem tradicionális estepadáját kértük, persze marhából. A tradíciót nem tudom miből vették, de babérfa nyárs az biza nem volt.

A pincér kihozott egy középkori kandallóvasra hasonlító nyársat, rajta öt húsdarabbal. Husika marha, sütés angolos, ami azt jelenti, hogy a sütést végző inas kétszer elmegy a tűzhely előtt a nyershússal és kész. Nem volt egyébként rossz, hátast azért nem dobtam. Viszont fogaim korlátozott száma miatt a rágás nem volt tökéletes, kiköpni meg nem illik a falatot, így most izomláz van a nyakamban. Pont úgy étkeztem, ahogy egy pelikán szokott.

Ettünk finom fokhagymás kenyereket, fokhagymás vajat és fokhagymás fokhagymát.

Most az emésztésnek abban az állapotában vagyok, hogy simán leböfögöm a legyeket a falról.

Na pá emberek!

2015.04.15

Nyolc…

Ma nagyon tartalmas napunk volt. Csináltunk egy száz kilométeres kört a sziget nyugati oldalán.

A sziget ezen oldala szebb a keletinél. De nem is igaz ez így, mert az északi rész is szebb a délnél. Summa summarum az észak-nyugati rész elképesztően gyönyörű.

Délen kezdtünk, mert a lányok béreltek 160 euróért egy egész napos taxit és az volt a meghatározó, hogy merre indul. Szimpi ember vitte őket egy öreg sárga merdzsóval. Gondoltam megyünk amerre ők, de kötetlenben. A taxisnak se álom még egy bénát a nyakába venni, nekem meg elvonta volna a figyelmemet a taxi követése a nézelődéstől, meg hát a vezetéstől.

Most lelki szemeimmel látom, amint néhányatok fintorog ezen, hisz ti, akiknek még a cumisüvegén is kormány volt, a bilitek meg automata sebváltós volt, ez nem lenne feladat. Nos, nem vitázom – érezzétek csak magatokban az erőt, és kívánok nektek is légszomjat, amikor angol turista jön veletek szemben a sávotokban, valamint titeket is előzzön meg az iskolabusz egy jobbos kanyarban. Itt az elsőáldozó külföldi vezetőket a csokis alsó jellemzi.

Na, szóval.

Első állomáson találkoztunk a lányokkal, Alex-szel, és szimpi bácsival.

Ez a hely Cabo Girao nevű kilátó volt. Amit erről tudni kell, az az, hogy jó félezer méter magas függőleges sziklafal tetején van. A kilátó padlózata fémrács és egy nagy területen üveg. A hely a kötelező megnézendők között van minden Madeirára látogatónak. Nem akarom leszólni, de ezen a szigeten ez a kilátó nem egy nagy durranás. A sziget tele van szebbnél szebb kilátókkal, amik ennél szebbek. Lehet, hogy az rontotta az élményt, hogy a kilátó úgy tele volt, mint karácsony előtt a halas tartály a hentesnél. Az is nagyon kellemetlen volt, hogy a korai időre tekintettel a nap még alacsonyan volt, így a fényképek sem lettek tökéletesek.

Az viszont kétségtelen, hogy a hely gyönyörűen meg van csinálva. Lehet, hogy valamelyik délután visszamegyek újraértékelni a dolgot.

Megemlítenék két érdekességet.

Mi egészségi és iszákossági okokból sűrün szorulunk wc látogatásra. Ezen már a puszta mukka füzike, és a medvehónaljszőr tea sem segít. Ezért a térképünk jelentős ikonjai a budik.

Itt Madeirán eddigi számos wc látogatásunk mindenhol ingyenes volt (kivéve ezt a helyet). Mindenhol papír, kézmosó és kéztörlő papír van kitéve. A tisztaság meglepően pozitív – még akkor is, ha sok helyen lehet azért hibákat találni a piszoárok alatt.

A másik érdekesség hogy itt találkoztunk kéregetőkkel. Rögtön a bejáratnál állt két nem teljesen öregkorú férfi. Nem óbégattak, csak a markukat tartották. Odébb egy idős asszony ült teljes apátiában, még a kezét sem tartotta. Elsőre nem is hittem róla, hogy kéregető. A negyedik ember az benn volt a kilátó legbelső részén. Ült egy falon és tulajdonképpen egy szájharmonikán keresztül lélegzett. A zene valami tradicionális akármi lehetett, mert volt benne némi ritmus, hacsak nem az ember pacemakere késztette ütemesre. Végülis mindegy. Lágyszívű Ági lányom meg is jegyezte, hogy kéne adni neki valamit. Adtam. Thenksz dő mjuzik mondtam én, ő meg erre rá „obrigadó”-zott, ami náluk a köszönömöt jelenti. Nem azért kapta, mert kéregetett, hanem azért mert próbált tenni valamit magáért.

Eltette a zsét, kirázott fél lityó nyálat a hangszerből és rázendített újra.

Elhatároztuk, hogy átvágunk északra a sziget közepén át, ha jó már az idő a hegyek között. Ha nem jó, akkor másik irányból kerülünk, maradva továbbra is a melegebb déli parton. A sziget időjárásáról tudni kell, hogy adott helyeken is nagyon gyorsan tud változni az idő, pillanatok alatt jelennek meg a felhők. Egymástól néhány kilométer távolságban is teljesen más időjárási körülményeket találhatunk. A déli part többnyire stabilabb ebből a szempontból, ott hosszabb ideig tartanak az azonos körülmények.

Taxis úr és a lányok elindultak, én pedig vártam, hogy az előttem a járdaszegélytől 80 centire parkoló turista (bal)sorstárs elinduljon. Azon a résen ami rendelkezésemre állt volna a kiálláshoz - azon ezt a fos kocsit nem tudtam volna kivinni. A fityóval röhögve kimentem volna, de ezzel, ha megállok valaki mögött tíz centire a lejtőn, akkor nem fogok tudni visszatolni, mert egyszerűen nincs benne erő kétezres fordulat alatt. Állva az meg némileg mókás. Így inkább álltam mögötte várva hogy elmegy, inkább, minthogy önkéntesen egy faszt ragasszak a homlokomra.

Elette végre a fene a mégbénábbat, én meg nyomtam neki a kakaót hogy utolérjem a lányokat. Berongyoltam északnak a hegyek közé. Fasza nem esik, jó az idő…

Ez a hely olyan, hogy, ha odaérsz leesik az állad, a szavad eláll. Több száz méter magas hegyek a két oldaladon olyan meredek falakkal, hogy azon még felmászni se lehet.Az út kanyarog, de nem meredek, alig emelkedik – hisz egy folyómeder jön ki a közepén. Helyenként alacsonyan lebegő felhők takarják el előled a távolabbi hegyek tetejét.

Itt ért Dóri telója, hogy a taximuki benézett a völgybe és nem tetszett neki még az idő, így ők délnek mentek. A Taxis ismeri a helyi dörgést, egy pillanat alatt tudott dönteni, hogy azon a száz méteren bal vagy jobb sávot választja. Nekem nem jött be, sodródtam arra amelyik sávban voltam. Mindegy. Lányok egyik irányból, mi meg a másikból kerültük meg a szigetet.

Átértünk északra.

Jé itt is az óceán. Csak a hullámok nagyobbak.

Pissinger van, így irány az első szimpi kávézó. Olcsóbb a kávé, mint otthon a legfosabb kávézóban. A kiszolgálólány rendkívül kedves, mosolygós. Miután megtudta, hogy az egyetlen közös nyelvünk a pantomim, megkérdezte honnan jöttünk. A hungary nem mondott neki sokat. Mondjuk nem kell földrajzból jó legyen, a presszókávé gyártás menjen neki. Mindenesetre megerősítettem egy middle europával, megy egy dark side commenttel.

Kávé után sátáni vigyorral indultam Porto Moniz irányába. Gabi érezte, hogy valami galádság készül. Mondtam neki, hogy nem a gyorsforgalmin megyünk, hanem kivűl az öreg utakon. Ezek az utak egysávos csodák, szerintem öregebbek nálam. Na jött is a tiltakozás, hogy azt már nem, mert izomláza van farpofailag a tegnapi félelemtől. Mázlija volt, az összes út le volt zárva kőomlások miatt.

Az eltakarításra lenne ember, pénz nincs. Az Unió ezt nem támogatja, mert ez a veszélyes út nem érdekli az angolokat, azok még a gyorsforgalmiról is félve jönnek le. A német is a végletek embere, vagy csak a gyorsforgalmin megy, vagy kinn caplat a gyalogtúrán nyakig sárosan. Az sem izgul rá egy kőpárkányon autózásra.

Az uniós pénzekről még annyit, hogy 2000 környékétől dőlt ide a lé, jutott mindenre. Építettek egy lábakon álló kifutópályát, egy gyorsforgalmi út rendszert számtalan alagúttal. Mindenhová infrastruktúra épült ahová az uniós turista el szeretett volna jutni. Miután a menyország elkészült a pénz is elapadt. Rengeteg ember munkalehetősége szünhetett meg.

Az utolsó nagy projektet a 2010-es sárlavina katasztrófa generálta, még abban dolgozgatnak, de már az sem olyan nagy elánnal történik. A pénz elapadása olyan hirtelen történt, hogy félbehagyott autópálya híddal is lehet találkozni, ami ki tudja mikor fog elkészülni.

De térjünk vissza az eredeti témához.

Tovább hajtva a parton az egyik északi kis faluba kihajtottunk a gyorsforgalmi utat elhagyva. Gyönyörű kilátó teraszt építettek a lávasziklákkal szegélyezett öblük köré. A kerítések óriási kövekből vannak építve, nagyon szép barátságos buszmegállójuk van. Mindenhonnan sugárzik az otthonosság. A helyiek végzik a mindennapi teendőiket, velünk nem is foglalkoztak, szerintem olyanok vagyunk nekik, mint a legyek. Csak akkor foglalkoznak velünk, ha rájuk szállunk.

Bármerre néz az az ide érkező, mindenhol visszaköszön a kétkezi munkával létrehozott csoda. Körbe mindenhol teraszok ültetvények, két ember magas kő támfalak. Ahol lehet, természetes anyagok vannak felhasználva, talpad alatt természetes kőből rakott járdák. Nincs minden kirakva azzal az undorító mű térkővel. Mindenhol a rengeteg beleölt aprólékos munka látszik.

Porto Moniz szép rendezett település, de igaz szépségét a parton levő láva sziklák által határolt csendes öblök adják. Jani itt leparkolt két euróért, kőkeményen 20 méterre az ingyen parkolótól.

Gabi kért fagyit. Muki vagy két percig szoborta a gombócokat. Nem egy fél kanál a gombóc itt, hanem egy nagy golyó, ami ráadásul kemény is. Na ilyenből kettőt egymásra tenni nem egyszerű. Van egy fagyid ami úgy néz ki mint egy kövér nyolcas.

Porto Monizt egy szerpentinen hagytuk el, ami az égig ért. Három kilométer négy lélegzettel!

Kettőnknek!

Igyekeztünk Faja Ovelha felé, ahol állítólag a lányok ebédelnek. A nagy igyekezetben el is tévedtünk. Sajnos kihagytam egy elágazást. Megpróbáltuk a tetves villanytérképeinktől megtudni hol vagyunk. de az csak arra volt jó, hogy még rosszabb helyre vigyen. A google navigációja is oly hulladék, hogy ezt nem vártam volna tőle.

A legjobb navigáció itt, ha nincs célod. Mész amerre kedved tartja.

A szuper kávézónkba érve – amit már egy éve kinéztem – ott találtuk a távozóban levő családunkat. Két órát ücsörögtek ott. Nem is nagyon értettem. Én kávét javasoltam nekik itt, nem komplett zabát.

A kávézó azért szuper, mert ez is vagy ötszáz méter magasan van, csodálatos kilátással. Sajnos eléggé lepukkant hely, egy tipikus falusi kocsma. A tulaj nem érzi benne a lehetőséget, szerintem az internetet sem ismeri. Az épület olyan helyen van, hogy ez lehetne a Cabo Girao Kettő. Sajnos a tulaj a disznókat sem ismeri. Így megint nyers marha volt a kaja. Két nap edzés után már olyan az álkapcsom, hogy simán leharapom a lakatot a sufniról.

Kifotóztuk magunkat és leereszkedtünk az égből az óceán partra.

Hazafelé áthajtottunk számtalan alagúton.

A Via Rapidán megszereztem a kielégülés maximoszt: fel tudtam kapcsolni négyesbe!

Hazafelé találkoztunk lezárt alagúttal az új gyorsforgalmin is. Emiatt a forgalom lenn ment a parti úton, amit csak később kívántam meglátogatni. Nézelődtünk, de sok minden nem ragadt meg bennem.

Igazság szerint történt még egy pár dolog, de ma már nagyon el vagyok lappadva, így dőlök az ágyikóba már.

Napá nektek.

2015.04.16

Kilenc

Hosszú, hosszú nap.

Reggel elmentem a szomszéd faluba a hipermarketbe hiánypótló vásárlásra. Indulás előtt megnéztem a neten, hogy mikor nyitnak. A hipermarket weblapja szerinti 08:30 nem jött be. Kilencig ott stricheltem a bejárat előtt. Náluk az internet írd és mondd, egy mellékes valami. Ritkán látni olyan fiatalt, akinek előre van bukva a feje, és telefont, tabletet, kütyüt nyomogatna. Szerintem aki csinálja az biztos külföldi. A turista helyeken minden második ember nyomkod valamit. Ez lesz az evolúció következő lépése – a 45 fokban előredőlő nyak. Azt a baromságot, hogy a fejlődés azért adta nekünk a hüvelykujjat, hogy fogni tudjunk, gyorsan felejtsétek el. Azt az sms írásra kaptuk.

Hiperben összeraktam egy talicska árut, és megpróbáltam százassal fizetni.

Öregeimnek jelezném, hogy a százas mindössze harmincezer forint. Harmincezernyi árut otthon egy hosszú hétvége előtt simán összetescózik egy ember. Kevesebb, mint harminc euró lett volna a fizetnivalóm, de itt ebben a hipermarketben nem tudtak visszaadni fél órával a nyitás után. Az csak később jött le nekem, hogy a visszajáróval van a baj, mert a százasomat a biztonsági őrnek adták oda, vadul karattyoltak egymással. Azt hittem sikerült hamis pénzt hoznom, mindjárt jön a karabineri és reggelit már a börtönben kapom meg. De nem…

A húsz kilós szatyrot egy örökkévalóságon keresztül cipeltem az autóig. Jó messze találtam olyan parkolót ahol meg tudtam állni. Nem mintha nem lett volna hely, de nem jöttem még rá a portugál aszfaltfestési logikára. Van itt kék, fehér és sárga parkoló hely. A kék tiszta ügy, hogy fizetős, A fehér ingyen van, ha nincs benne valami betű, vagy a falon külön „P” tábla, hogy az a helyiek magán parkolója. A sárga meg hát mindenhol azt jelenti szerintem, hogy ne állj rá, mert taxi, meg más közület. Na ez a hiper körül volt sárgítva. A parkolói csak sárgák voltak, fehér egy deka se. Biztos, ami biztos nem hagytam benne az autót.

Hazavittem a negyed mázsa cuccost, még a hónom alá is jutott egy egy adag. Gondoltam nem állok le a kocsifelhajtón, ne kelljen már még egyszer felrakétáznom, leviszem a cuccost gyalog. Mire leértem nem maradt bennem szuszák, az összes létező lyukamon levegőt szerettem volna venni. Kezeim olyan hosszúak lettek a súlytól, hogy állva be tudtam volna csomózni a cipőfűzőm. Nem is a súly volt a nagy baj, hanem az hogy mindenhová aggattam magamra valamit, olyan voltam, mint egy őserdei sámán, csak klotyeszpapir és palackozott víz díszítéssel.

Háromnegyed tízkor megkezdődött a nagy napi túra. Gabi otthon maradt, mert Folsziba nem fértünk volna be ennyien. Az első elképzelés előző nap még az volt, hogy csak Alex és Dóri jön velem és Gabival. Később kiderült, hogy Timi sem megy túrázni Ágival. A három fiatal, kizárta a lehetőséget, hogy Gabi velünk tartson, így Ő pihenő napot rendelt el magának. Nem elég hogy a Folszi zsenge ekkora súlyhoz, de a fenékszélességek összege is meghaladta a hátsó belső szélességet, nameg azért kirándulni hátsó ülésen középen… Brrrrr.

A szállodánál kiderült, hogy Ági is még ott van, nem ment még el túrázni. Az olyan hülyén néz ki hogy mi elvonulunk, saját lányom meg ott marad a szállodában, ezért rábeszéltem jöjjön velünk majd kitesszük valahol. A négy fiatal és az én dupla súlyom miatt a Folszi olyan lett, amilyet senki sem szeret átélni hegyes dombos úton - nem tudott se gyorsulni se lassulni. Ez utóbbi az igazán aggasztó ezen a helyen, ahol az utaknak ilyen durva lejtése van.

Az indulás előtt behánytuk a cuccokat a csomiba, és mielőtt végeérhetetlen vitákba kezdtek volna, hogy ki merre akar mit csinálni, jeleztem, hogy Faialba megyünk.

Orbán Viktor tud valamit otthon. Megmondja mi a dörgés oszt jó napot. Nincsenek hosszú viták. Széthúzni meg menetközben is tudunk.

Beleberregtünk az indulásba és a szállótól már harminc méteren belül látta Alex, hogy mi a nyomorom.

Az átlagos lejtésűnek számító száz méter hosszú utca tetejére alig tudtunk felmászni. Ráadásul elsőbbséget kellett adni egy olyan helyen, ahol az első szélvédőn keresztül a felhőket, a bal ablakon keresztül egy tőlem húsz centire levő betonkerítést látok. Jobbra nem is érdemes nézni, mert ott ül Alex. Ha előre hajolok a kilátás érdekében, akkor a szemem a kilincs magasságába kerül és az jobb ablakon max egy emeletes busz tetejét láthatnám. A négy - űrhajós kiképzésen résztvevő újonc rémülettel figyelte, ahogy rángatom a kéziféket, és dübörgő reaktorral igyekszek beilleszkedni a helyi nyüzsibe. Sikerült…

Felmentünk egészen a sziget közepén levő hegygerincig tíz kilométernyire.

Kettes fokozatban.

Az úton vannak jó nagy kátyúk. Ha belezökken az autó, aminek szerintem nincs is rugózása, akkor ennél a terhelésnél akkorát dörren, hogy lelki szemeimmel látom, amint a gólyaláb kijön a motorháztetőn, én meg rakhatok rá magyar zászlócskát, mint a diplomáciai kocsikon. Nem véletlenül vonják ki a gumikat Madeirán az összes biztosításból, azzal ha baj van fizetsz a bérbeadónak egy garniturát.

Felfelé menet kiderült, hogy a felhők fölé értünk, ebből lett az „újratervezés, újratervezés”.

Napsütésből kifolyólag uccu neki Pico do Arieiro, az 1810 méter magas hegycsúcs. Itt már jártam Gabival, de akkor csak egy felhőbe jutottunk, akkor elláttunk vagy húsz méterre. Most ragyogó napsütés fogadott olyan UV sugárzással hogy már vizionáltam a bekövetkezendő bőrrákot.

Mikor felértünk szerintem Folszi összeszarta magát. Dőlt belőle a szag, az égett ferodolé. Az ott álló úrvezetők és taxisok szánalommal néztek rám. Gondolták eztafaszt. Ezeket a pillanatokat imádom. Amikor állsz védekezésre képtelenül, a homlokodra tetovált idióta felirattal.

A hely lenyűgöző. Nem mindenkinek adatik meg a felhők fölé kerülni gyalog. A lélegzet eláll, nézni a körülötted levő meredek szakadékokat. Itt csináltunk egy rövid túrát. A két hegycsúcs közötti málló, töredező, kőből készített járdán fél úton elfogyott belőlem a szusz, ezért visszafordultam, mert nem kivántam visszaútra felső végtagjaimat is igénybe venni. Szerintem így is csodámra jártak, mert úgy vettem a levegőt mint Leonardo Dicaprio a Titanicban, amikor feljött a víz felszinére. Mondjuk a kettőnk közötti hasonlóság ennyiben ki is merült.

Csodálatos látni, itt a hegy tetején a végtelenbe nyúló kézzel kirakott kőjárdát. Mi vagy aszfaltból csináltuk volna otthon, vagy közbeszerzéssel valami csókos kirakta volna beton térkőből méterenként öt miláért.

A rövid túrám után a parkolóban vártuk Dórit, aki Alexet elrángatta a rövid túra túl végéig, így volt időnk Áginak gyalogtúrát keresni a térképeken és a könyvekben. Az elektro kütyük a természetben szart sem érnek, és ez halál komoly. Amit egy térképen vagy könyvben pillanatok alatt meglátsz, azt a telón vagy a tableten fél óráig masztizod. Arról nem beszélve, hogy a felhők feletti napsütés kinullázza a láthatóságukat.

Ági start terve meg is lett, a nép összejött, megkezdtük a leereszkedést az óceán irányába. Ez az út meredekebb és jóval kanyargósabb, mint amin feljöttünk. Amitől fostam, az be is jött. Mire elértünk Riberio Frio-hoz, Ági startpontjára, már izzottak a fékek, kellemetlen szag terjengett az autóban. Aki vezet, az tudja, hogy sokat fékezni hegyről lefelé nem a hosszú élet titka. A felizzó betétek, a forráspontig hevülő fékolaj a fékhatás megszűnését okozza.

Okoskák már biztosan kántálják kórusban, hogy motorféééék…

Na, az nincs ezen a gépen. Ekkora súly mellett kettesben túlpörög a motor, időnként bele kell taposni a fékbe, hogy ismét normális gurulásig lassuljon a menet. Az állandó durva fékezésektől utasaim úgy néztek ki, mint a gyalogló galamb, a fejük időnként jelentősen megelőzte a testüket. Tuti nem jó ezt utasként átélni, nekem, aki a gépet vezeti, annak nem gond, mert tudom mikor fogok fékezni. Szóval az utasnak ez egy pokol, de mégis jobb, mintha itt rendezném meg ez első madeirai gyorsulási versenyt.

Folsziban pont annyi a motorfék, mint felfelé az erő.

Megálltunk az erdő közepén harminc méternél magasabb több száz éves fenyők között és bűzölögtünk ferodolilag. Alex körbejárta Folszit, megnézni vannak e még gumijaink én meg a padálok közelében maradtam.

Ági motyózott, mert ő innen gyalog ment tovább árkon-bokron hegyen-völgyön. Mondta, ha még egy órát a bádogban kell ülnie, akkor abba beleőrül. Középmagyar fostorgós agyam berzenkedett, hogy nem lesz-e baja egyedül a semmiben. Nem a vérmedvéktől féltettem, hanem az erdei szatíroktól. De megnyugtatott, hogy hülye vagyok. Pozitívan kell szemlélni a dolgot! Azt, hogy megy az erdő közepén egyedül és esetleg kibicsaklik a bokája lehet pozitívan is szemlélni. Hanyatt fekve az avarban biztosan jó a lombokat szemlélni. Éjjel meg biztos nem fog esni a hó.

Ágit elhagytuk, de a mínusz hatvan kiló nem nagyon lelkesítette Folszit. A kirakási ponttól alig száz méterre civilizációra bukkantunk. Rögtön hívtuk is Ágit, hogy mi van. Tudjátok itt az erdő kellős közepén is van térerő…

Legurultunk Faial-ba az északi oldal egyik falujába. Nem részletezném, de mindenhol lélegzetelállító helyeket láttunk. Az emberek olyan meredek hegyoldalakat művelnek meg, hogy az nekünk felfoghatatlan.

Beültünk egy vendéglőbe, ami kívülről egy kőház, belülről pedig egy barlang. Egy szikla oldala van beépítve.

Négyen ötven euró körüli összegből dudára zabáltuk magunkat. Otthon két ember nem jön ki ennyiből. Az érdekesség az, hogy az itteni vendéglátóhelyek univerzálisak. Van nekik egy presszó/kocsma részük, ahol a kispénzűek leülhetnek, de ez inkább a helyieké. A normál turisták ezen keresztül menve jutnak az étterem nemesebb részébe. Az így kialakított mesterséges kontraszt emeli a benti hely fényét.

A tripadvisoron fanyalgó angolnémetnemtudom milyen nációjú emberek szerintem abszolúte a fillérbaszó kategóriába tartoznak. Az itt tartózkodásunk alatt mi egyetlen egy helyet nem találtunk ahol úgy éreztük volna, hogy túl van árazva.

Zebe-zaba után elindultunk a Faialban található öreg erődbe. Ide mindenféleképpen el akartam jutni, mert nincs benne a „kötelező” turista látványosságok csoportjában. Örömmel tapasztaltam, hogy a fiataloknak elállt a lélegzete. Csodálkoztak is, hogy találtam erre a helyre.

Az erőd nem nagy. Talán húsz méter sugarú a bástya, szélén ágyúkkal. Mindez korlátok nélkül. Csodaszép. A yuotube-on sem egyszerű megtalálni.

Délután négy körül jártunk, mivel Ági még nem jelzett vissza, hogy kifogyott alóla a túra, így elindultunk megnézni a két szomszédos falut. Santana nem a kedvencem.

Itt kis nádfedeles házikók a kötelező látnivalók. Be is mentünk egybe, ahol a helyiek itallal, és sütikkel kínálgattak. A belépés díjtalan. Állításuk szerint itt élnek, de ezt kétkedve fogadtam, hiszen odabenn se tv, se pc, se semmi. Tudom meg lehet lenni anélkül is, de akkor nem tennének fel a hátsó fészer tetejére parabola antennát. Biztos nem a kecskék mjuzik tévéznek hátul.

Egy eurót nyomtam a mamika kezébe, aki végtelenül kedvesen zsizsegett, bár egy rohadt szót sem tudtam belőle beazonosítani. Azt hogy az egy euró, kevés vagy sok, sajnos nem tudom. Utána kéne néznem a pontos adatoknak a helyi minimálbért illetően. Az tuti, hogy sehol nem tartják a markukat és nem is éreztetik, hogy adnod kell. Úgy tudnám ezt érzékeltetni, hogy itt nem érzed, hogy a hátad mögött valaki elégedetlen és éppen elküld az anyádba. Otthon ehhez még hátat sem kell fordítsak.

Beálltam tankolni.

Ez egy külön vicc. Van itt minden gasoline, gasolino, meg még a kánya tudja hány fajta elnevezés. Nem akartam tankolni, mert ha valami mással itatja meg a kutas a csikót, mint ami abba való, akkor lesz akire mutogassak.

Megvártam, amíg tumultust csináltam az egyetlen kútfejnél, így kijött a helyi benzinkutas. Ő volt Törpilla, attól eltekintve, hogy nem volt kék. A tanksapka szemmagasságban volt neki, így nem volt nehéz dolgom, rámutattam a diesel feliratra és vagány angolsággal odaböffentem hogy dizel full. A pliz meg a porfavor kimaradt, így bunkóságomnak köszönhetően púposra töltötte a tankot. A pisztoly harminc liternél lekattant, gyors fejszámolással kijött egy ötésfeles átlag. Vigyorogtam, mint akinek elment a sütije. Törpilla nem aprózta, morc ábrázattal még tizenkét és fél litert belenyomott. Valami tükre lehetett, amit én nem láttam, mert pontosan 50 eurónál állt meg, úgy hogy a háta mögött volt a számláló. Kapott egy euró jattot, meg egy ötvencentest amit véletlenül leejtettem és begurult a kocsi alá..

Törpillának olyan „mennyémá a picsába” nézése volt így nem teszem bele az emlékkönyvembe a fotóját, sőt le se fotóztam.

Santanában két öreg festette a fenti mamika turista látványosságként nyilvántartott kunyhójának kerítését. Érdekes volt. Az ilyen öregeknek otthon lenne a helyük, életerős fiataloknak kéne ezt csinálniuk, nem nekik. A kontraszt a hazai munkavégzésekhez képest nagyon erős volt. A fél óra alatt, amíg ott voltunk, nem álltak meg, nem dohányoztak, nem könyöklőztek. Asszem ők kerítést festeni jöttek ide…

Már a nézésüktől is sajgott a derekam. Ütésálló öregek.

Utolsó falunak gurulás jött volna Sao Jorgé-ba.

Motorizált falmászás lett belőle, meghágtunk egy jó nyolcszáz méter magas hegyet. Az itt talált kilátás gyönyörű. Vagy ezt már mondtam? Hiába próbálom leírni, mert nem lehet. A youtube-on nem ez látszik, ott nem látod a teret. Itt az emberbe beleszorul a levegő és nem hiszi, amit lát.

Feljövök ide Gabival és elücsörgünk itt egy fél órát. Ezt be kell szívni, nem rohanni egyik helyről a másikra.

Eljött az idő, hogy Ágit evakuáljuk egy Portela nevű helyről.

Amikor falvakat keresel, jól jön a gugli mapsz. Itt van létjogosultsága, ugyanis nincsenek mindenhol település táblák. Tulajdonképpen fogalmad sincs mikor gurulsz lakott területen belül vagy azon kívül.

Ágit már messziről kiszúrtam egy öreg kőhíd tetején, nem messze egy pusztába épített kocsmától. Vagány egy csaj, irigylem is érte és büszke is vagyok rá.

A kis csoportunk női szakasza megértekezte, hogy innen irány a Szent Lőrinc fok, ami a sziget keleti szélét jelenti. Alexnak csuti van. Szerintem már megszokta. Ági éhes volt ugyan, mi hasunk meg tele. Neki maradt a diéta, mentünk sziklanézőbe.

A Szent Lőrinc fok nekem olyan, hogy hozzatok róla egy fényképet. Valahogy nem izgat fel a sirályszaros kopár sziklasivatag – nem látom benne a húdeszépet. Én a fákat szeretem.

Lányok megnézték a semmit és gondoltam itt a vége, gó hóm van. Nade neeeeem. Dóri, mint egy navi program, megint az újratervezés résznél tartott: Együnk levest!

Az ötlet jónak tűnt, a hely nem éppen.

Tudni kell, hogy a sziget keletről nyugat felé a következő képpen néz ki:

Három-négy kilométer sziklasivatag, ez a Szent Lőrinc fok. Utána jön egy biztonsági őrökkel, kerítéssel védett vitorlás kikötő a kőgazdagoknak. Az mellett van kontrasztként Canical és Machico, ami tulajdonképpen Madeira teherkikötője és annak környéke. Itt lakik a sziget ipari munkásainak zöme.

Szóval gurulunk le a sivatagból. Dóri navigál, hogy odataláljunk ahol a leves terem.

A milliomos negyednél az itt balra, itt balra parancsot elengedtem a fülem mellett. Ági hátulról támogatott, hogy találjunk már a társadalmi rétegünknek megfelelőbb helyet, ne a beverli hillszen együnk már húslevest szakadtporosban. Így leértünk a helyi gettóba. Bementünk egy helyi kocsmába, ahol még angolul sem tudott a telt ajkú mosolygós portugál leányzó. Nem néztek ki minket a helyiek, ez egy hangulatosan leputtyadt hely volt.

A leves nem volt a képeslapon, ami a helyi étlap volt. Tehát mégis járnak ide turisták, a képek pedig a lányka angol nyelv hiányosságait hivatottak ellensúlyozni. Dóri telecsacsogta a kislány fejét, miközben én fényképre kértem tőle engedélyt. Bájos volt a zavart vigyora.

Kérdezte nekem mit hozzon, a „nothing áj em fat animál” és a köldököm körül növekvő gömb csapkodása elég volt neki válasznak.

Kihoztak egy halom sült víziállatot.

Alex valami rákfélét evett, ami rózsaszín volt és cincálni kellett belőle a dolgokat, amiket nem kívánt megenni. Dórinak komplett kishalakat hoztak, amik egészben voltak szemekkel, csücsöritett szájjal, melyek azt jelezhették, hogy az utolsó úszásuk az olajban egy szopás volt. Ági hasonlót evett, de azok a halacskák jobban rákettyintettek, mert sütés előtt kiszedték a beleiket, sőt még a szemüket is kivájták. Az asztalon egy ehető dolog volt, a hasábburgonya.

Madeirán zöldségsalátát ne vegyél! Ezek az emberek azt hiszik, hogyha egymás mellé teszel különböző zöldségeket összedarabolva, a sót meg messzire elhajítod akkor a végeredmény a zöldségsaláta. Ráadásul ezért eléggé odanyomják a ceruzát is. Biztos nehezebb megcsinálni, mint belezetlen halakat kompletten a forró olajba dobálni.

Hangulatos hely volt azért.

Kértem két gyufát, és a szemhéjaimat feltámasztottam, ugyanis rohamosan közelgett az automata elalvási időm. Kezdtek is rám törni a pánik rohamok, hogy ma a Folsziban alszom valamelyik híd alatt, mert ráadásul rám is sötétedik. Itt egyébként még az erdei utak is ki vannak világítva. A sziget tele szélerőművekkel, szerintem rohadt olcsó a villany.

Az autópályán hamar hazaértünk. Az EU-s százmilliók egy tökéletes közlekedési rendszert hoztak itt létre a nyugat-európai turisták megelégedésére. Madeira olyan, mint gyerekkorunkban álmodozott terepasztal. Mindenhol alagutak, száguldozó kis járművekkel. Aki látni akarja milyen is, keressen rá a youtube-on a nyolc perces „ESTRADAS DA MADEIRA versão 8 minutos” videóra.

A szállóhoz érve beálltam szembe menetben a szálloda felhajtóra, mert így mutatja meg egy magyar úr mekkora kissjancsi. Fiatalok kiszálltak, én meg beállítottam a fejemben célállomásnak az ágyikómat.

Most hogy egyedül mentem hazafelé megdöbbenve tapasztaltam, hogy Folszi milyen virgonc. Ment hegynek, mint az őrült hármasban is! Nincs nagy baja ennek az autónak, csak nincs elég ereje. Az 1.4-es tdi motorja kevés ehhez az autóhoz. Röviden annyi a látlelet: kétezres fordulat alatt nincs nyomaték, ott van egy halott autód. Aztán az is lehet hogy jó lenne ez a vas, de az elmúlt nyolcvanezer kilométer és a sok bérlő tett be a műszaki állapotának.

Mára ennyi volt a locsifecsi, mert kifogyott a papír a word-ömből.

Pá nektek közép európaiak!

2015.04.17

Tizeske.

Ma nem humorizálok nektek.

Lenn voltunk a városban megnézni a virágkarnevál előkészületeit. Nem volt kedvünk nagyobb kirándulásra, mert elég szottyos volt az idő. Betettük táltost a parkolóházba és lebattyogtunk a kikötőbe.

Irgalmatlanul sok a turista.

A kikötőben találkoztunk iskolásokkal, akik nagyon valószínű, hogy éppen iskolakerültek. A madeirai iskolai oktatásról elég sok lehúzó írást találtam régebben a neten. A gyerekek nem voltak rossz arcok, nagy ívben tojtak a környezetükre. Gördeszkával csattogtak, amitől a skyscrapercity fórumaiban sokat olvastam a helyi lakók írásaiban. Ők elítélik, ha a turista helyeken olyan dolgokkal találkoznak, amik esetleg zavarhatják az idelátogató külföldieket. A helyi lakók közvéleménye miatt száműzték a segway-t is.

Az úton láttam helyes fiatal nőt, aki motoros riksát az úgynevezett tukxit vezette. Hátulról valaki ledudálta, mert elbambulhatta a zöldet. A hölgy széles mosollyal intett vissza a dudaszó irányába.

A zöldről és a pirosról egy érdekesség. A közlekedési lámpák szerintem csak a járművekre vonatkoznak. A helyi gyalogosok zavartalanul csattognak át a piros jelzésnél a zebrán. Aki ácsorog a zebra pirosánál az német, aki hezitál a más náció. Aki átmegy, mert nem jönnek éppen az autók, az helyi lakos. Ahol nincs zebra ott a helyiek sem mennek át. Legalábbis nem tűnt fel ilyen.

A másik lámpás érdekesség az autóknak pirosból zöldbe váltáskor nincs köztes sárga. Szintén érdekes hogy a kanyarodó járművek külön sárga villogó lámpa a kiegészítő, nem zöld, mint nálunk.

Láttam olyan autóbuszt, melynek az oldalán ki van írva, hogy a fedélzeten az ingyen wifit a NOS nevű társaság biztosítja. Láttam olyan helyi járatú buszt ia, hogy csak ámultam a szépségén. Nálunk még turistabuszok sincsenek ilyen szépben. Másik társaságnak a buszai viszont szerintem vannak vagy harminc negyven évesek, de gondolom EU normás motorjuk van, mert nem dől belőlük a füst. Azért, aki arra gondol, hogy a belváros két fő forgalmi útján virágillat terjeng, az téved. A kipufogó szag itt is érezhető, de nem vészes.

A kikötőből a város felé menet egy fiatalember próbált meg jegyet eladni az emeletes sétabuszra. A kedves mosolygós srác nem nyomult a személyes terünkbe, jó két méter távolságból kínálta portékáját. A „no thenksz” elég volt neki, nem nyomult tovább. Meglepődött, amikor kértem, hogy fényképezhessem.

A nem nyomulás szerintem általános. Ellenkezőjével nem találkoztam.

A virágkarnevál jegyében sok-sok árus kínálgatja a termékeit kis fehér sátrakból. Igen fura volt az indiai és a másik szerintem perui árus. Ők nem is tudom, hogy kerültek ide. Úgy elütöttek a többiektől, hogy az szinte kiabált. Rajtuk kívül mindenki a saját kézműves termékét kínálta, ők meg sportcipőket, és szemmel láthatóan nem helyben készült frottír törülközőket, meg hasonlókat. Nem is értettem.

Egyik helyi árus, ott helyben varrta a sapkákat. Bőr cuccokat is árult, melyek szemmel láthatóan nem egy kínai soron készültek. Láthatóan a saját keze munkáját kínálta eladásra. Nem állt melléd, nem óbégatott, hogy vedd meg, hanem varrta a dolgait. Azt se figyelte, hogy nem lopják-e meg a háta mögött. Ha valaki venni akart valamit, vagy kérdezett tőle, akkor felállt és beszélt vele. A vevőnek az árut becsomagolta.

Odébb három fiatalember kínált aszalt és kimért gyümölcsöket. Szintén a visszafogottság, a mosoly és a sugárzó kedvesség jellemezte őket. Nagy figyelemmel rakták ki az árujukat, egyikük kis darabokat kínált az egyik gyümölcsből.

A virágkarnevál jegyében szép ruhás fiatal lányok üldögéltek kinn székeken, virágdísszel a kalapjukon. Lehetett őket fotózni, a közéjük álló fényképeszkedni kívánó öregúrral együtt mosolyogtak.

Sokat nem lehet ezt a dolgot ragozni. Végtelenül kedvesek az emberek, rendkívül nyugodtak. Oly elütően éles a kontraszt az ő és a mi életformánk között. Így kellene éljen minden ember a világon. Nem dicsérem tovább a madeiraiakat, mert még belefulladnak a tömjénfüstbe. Holnap nagykirándulok Gabival, abból lesznek ismét élmények.

Pá középfölde!

2015.04.18

Tizenegy.

Ma ismét keleti kört tettem meg. Múltkor a lányokkal és Alex-szel, most Gabival.

A kör úgy lett megtervezve, hogy útba essen a múlt héten kimaradt epres süti Sao Vicentében, és a marharagu Faial-ban. Az embereknek a térképük többnyire túra útvonalakat jelölnek, a miénk éttermeket, presszókat és budikat. Így fontossági sorrendben.

A sziget közepén útba ejtettünk egy magas hegyet, ahonnan belátni az egész szigetet két részre osztó völgyet. Előttünk busz kapaszkodott a meredélyen felfelé. Ütemesen haladt, igyekeztem lépést tartani vele. Füst egy deka se látszott. Ez a tulajdonság az összes eddig látott autóbuszra vonatkozik. Nem tudom, hogy hogyan csinálják. Lehet, hogy itt egyes dolgokat komolyan gondolnak, és a zöld kártya nem csak a papír színére utal, amire azt nyomtatják.

Érdekes volt még busztémában, hogy a hegy tetején a kilátónál nem tudnak ezek a nagy gépek megfordulni, ezért egy alsóbb parkolóból tolatva jönnek fel a kanyargós úton. Tudjátok nyugger német, skandi és angol nem jön fel gyalog száz métert, ha már buszjegyet vett. Ekkora tekintélye van ott az uniós vendégnek. Ha elég sokán fossák össze magukat ezen a párszáz méteren, akkor előbb utóbb jön zsuga ide egy buszforduló megépítésére.

Amikor ezt a dolgot meglátja az ember, akkor megáll benne az ütő. A pilóta ül a gép alsó végén a vezető ülésben hátradőlve és szép komótosan (mint egy tank) tolat felfelé, miközben a tolatólámpája hangos sikolyokkal jelzi, hogy merre van éppen a menet. Az éppen akkor távozni kívánó amatőr gépkocsivezetők nem tudnak mit kezdeni a dologgal, amikor egy ilyen magaspadlós monstrum mögé keverednek, ami csak jön - jön hátrafelé. Nem áll meg biza és ettől menekülőre fogják a dolgot az autósok, már amennyiben van hová. Szerencsémre gyalogos voltam ekkor és nem kerültem bele ebbe a kellemetlen szituba.

Visszatérve a kilátásra. Eláll tőle a lélegzet. De lehet hogy ezt már mondtam.

A hegyoldalak teraszosan vannak művelve. Mindenhonnan látszik a sok befektetett munka, ahogyan ezeket létrehozták. Ezekre a helyekre nehézgépek nem jutnak fel, ez kézi munka. Ahol egy terület kiesik a művelés alól az erózió megkezdődik. A szép szögletes teraszok lekerekítetté válnak és kezdik felvenni a régi meredek hegyoldal formáját, majd a termőréteg sárként lefolyik.

A egyik kilátóból szép rálátás nyílik a völgy alján készülő, irdatlan nagy folyómeder építésre. A meder azért készül, mert 2010 februárban egy szokottnál sokkal erősebb esőzésnél, amikor közel egyhavi csapadék hullt le nagyon rövid idő alatt, sárlavinák indultak meg. A katasztrófának több halálos és nagyon sok súlyosan sérült áldozata volt. A sárlavina elpusztította a főváros központját is. Akit érdekel a téma a youtube-on „Madeira Floods - Worst Storm in 100 Years” kereséssel indítson.

Nagyon megrázó, ahogy látod, amint egy technikai társadalomban élő nép áldozatul esik egy esőnek. Megrázó ez máshol is, de Madeira életmenete jobban hasonlít a miénkre, mint Bolívia, vagy a hozzá hasonló helyek.

A főváros újjáépítése tavaly ősszel fejeződött be. Apróbb munkák még lennének, de pénzük már nincs.

Jól kinézegettük magunkat, aztán korgó gyomrunk és teli hólyagunk lekergetett a hegyről. Megcéloztuk az ismert presszót, ahol az epres sütike csábított a múltkor. Sütikéről kiderült, hogy vanilia puding, az eperről meg hogy eper. Gabi megfinnyázta, aztán nekem adta a sajátját is. Köldököm öt centivel mélyebbre süllyedt a hasamban. Állam holnapra a Jáksóénál is jobban el fog tűnni a tokámban.

Kaja után lementem az óceán partjára fogyózni egy kicsit. Bocs fotózni.

Jöttek a nagy hullámok, nagy volt a zajuk is. Egy élmény volt.

Kezem nem ért még a vízhez, mert nem tudtam volna eliszkolni a hullámok elől.

Belőttük az újabb célt, a múltkori éttermet, ahol a fiatalokkal ebédeltünk anno. Nem a gyorsforgalmin mentünk, hanem a régi parti úton. Ez a tizennéhány perces útból kétórásat csinál. A hegyoldalba vájt út végig kanyarog a falon, néhol kőbe vájt betonozatlan falú alagutak szabdalják. Szembejövő autók rátapadnak a falakra, a tükrük között alig marad három-négy centi. Izgi.

Gabival megnéztük azt a két kilátót, ahol múltkor voltam. Örültem, hogy tetszik neki.

Az étteremben megismert a múltkori pincérnő. Vigyorogtam, mint a vadalma, és jól felkészülten böktem az előre betanult sorokra az étlapon. Mivel Gabi nem szereti a párolt zöldséget, amivel a disznót körítik, megpróbáltam hasábburgonyát kérni neki. Hát ez nem jött össze. Mindenesetre az én marharagumat azzal hozták, így a szervírozás után vad seftelésbe kezdtünk. Kardoztunk az eszcájggal, végül a megfelő krumplik a megfelelő tányérra kerültek. Gabi édesburgonyája ott is maradt. Ez valahogy nekünk nem izlik. A krumpi legyen sós. Nem kicsit…

Duda módra jól laktunk.

Mivel ebéd utáni szundi szóba se jöhetett, véremet meg meghívták a hasamban levő emésztési bulira, az agyam elég lappadt volt. Az autóval történő kiállásomkor egy ismeretlen nációjú csoport – talán skandinávok lehettek - nem akart a tolató autóm mögül elhúzódni, leesett állal nézték a kocsi hátsó részét. Gondolom nem értették, hogy mozoghat hátrafelé autó, ha nem világít rajta tolatólámpa. Higgyétek, el egy szem birkában több gógyi van, mint egy skandi turistacsoport tagjaiban együttesen. Ha nem megy előttük felvezető ember zászlóval, akkor mozgásképtelenek. Nem is értem a Volvót meg az Ikeát. Tuti nem a skandik ötlete volt egyik sem. Valaki vitte nekik, ők meg nevet adtak hozzá.

Mire kiforgattam autót Ostobábiából addigra úgy elvesztettem a koordinációmat, hogy majdnem fellöktem egy portugál kisteherautót. Jó nagyot fékezett a vezetője, mi meg ültünk a csokiban az út közepén. A skandik meg boldogan bégettek, hogy nem véreztük össze a norvégmintás szarjaikat. Mentünk a sokkolt kisteherautós mögött szép lassúba, így aranyerem kezdett visszaereszkedni, már nem nyomta annyira az ádámcsutkámat.

Gabival közöltem, hogy nincs vége a bulinak, nem megyünk a nyílegyenes alagútban, hanem tudok egy rövidebb utat a hegyen keresztül.

Az út enyhén emelkedett, majd enyhe nélkül. Később meredek lett majd átment „húbazdmeg”-be. Gabinak olyan hegyes lett a segge a feszüléstől hogy tíz centivel magasabb lett ülve. Na én sem voltam éppen leszedálva.

Itt olyan emberek laknak, akik már nem is tudnak sík talajon megállni, mert feldőlnek. Néztek is minket, hogy mi a fenét keresünk ott. A jó fél órás „rövid út” után visszamásztunk a gyorsforgalmira és elindultunk haza. Ez a rész eseménytelen lett volna, ha nem tudok még egy rövidebb utat…

De Gabi imádkozott, így a teremtő visszaterelt a Via Rapidára egy rövid görbülés után.

A mai napi dimbek dombok után a kocsifelhajtónk egyszerű lejtőcskének tűnt, hisz még egy normális kanyar sincs benne, csak egy vacak ív.

Alig vártuk, hogy hazaérjünk, mert nassolni akartunk, már majd másfél órája nem rágtunk semmit…

Na páá fagyoskodó otthoniak!

2015.04.19

Tizenkettő

Laza vasárnap.

Reggel hideg volt. Itt 16 fok és ahogy hallom otthon éppenhogy 3 fok volt.

Hajnali sétának elmentem videózni a környéket, hogy legyen majd mit nézegetni otthon. A Nikon nem éppen akciókamera, de azért sikerült egy pár felvétel.

Reggelire a teaházban vettem almás pitét, amit igen jól csinálnak. Az ára sem akármi, simán díszíthették volna ennyiből néhány gyémánttal a tetejét. De a nyaraló ember nem fukar, nekik meg valamiből fenn kell tartani magukat. A teaház vendégei kizárólag levada túrázók. Ha szar az idő, akkor nincs vendég.

A teaházban dolgozók nem elég gyakorlottak a marketingben, ami azért érdekes, mert anno a tulajdonosok a reklámiparban dolgoztak.

A két szálláshelyet is lehetne jobban is eladni. A lakások rá vannak építve a teaházra, amely felől emeleti szobákként látszanak. Az apartman bejárati oldala a teaház vendégeitől elszeparált oldalon földszinti bejárattal rendelkezik, mellette egy terasszal.

A hibás marketing abból adódhat, hogy nem profi fotóssal csináltatták a képeket a két lakásról. A környezet sem fogható meg a képeken. Ebből adódóan a fotókon a lakások hagyományos bútoros berendezése kopottasnak tűnik, a valóságban pedig pár perc használat után számunkra inkább otthonosnak hatott. Szóval profi fotós ezt simán eladja, néhány jól elhelyezett kiegészítővel. A kert fényképezéséhez pedig jó objektív kellene, hogy érezhető legyen a képeken a mélység.

A bútorzatból nekem a hálószoba ágya kifogásolható, amiről már szösszentem a múltkor. Kettőnknek ez a duplaágy keskeny. Az éjszaka vége egy kétségbeesett kapaszkodásból áll. Az ember az ujjait a lepedőbe próbálja mélyeszteni, hogy véletlenül se próbáljon megfordulni, mert annak a vége a biztos ágy mellé esés. Sajna megtonnázhattam, mert most már recseg is a dög. Még az is lehet, hogy nyaralásunk vége előtt lapszereltté válik szerencsétlen, és elemeire esik szét.

Gabi délben hússütésbe kezdett. Ennek a tevékenységnek az előkészítéséhez be kellett szereznünk egy húsklopfolót. Amikor használja, akkor szerintem a tulaj azt hiszi, hogy épp verjük szét a házát.

Ebéd után a virágkarnevál volt a terv.

Ide busszal mentünk le, egyrészt azért, mert ezt is ki kell próbálni, másrészt kizártnak tartottuk, hogy lesz lent parkolóhely. A buszon szűk volt a hely – vagy mi voltunk nagyok.

A busz minden második fikusznál megállt, gondolom azért, hogy ne kelljen sokat gyalogolni hegynek föl-le az embereknek. A buszvezetőnek inteni kell, hogy ha fel akarsz szállni, egyébként nem áll meg. Egy hosszabb integetők nélküli szakaszon eléggé gyorsan mentünk, amikor hangos reccsenés hallatszott jobbról. Nem tudjuk mi lehetett, valószínűleg egy kihajtva hagyott tükör egy parkoló autón. Nem lassítottunk. Egyik utas unottan nézett hátrafelé, kommentálta társának hogy mi történt. Egy szót se tudtam beazonosítani, ami mondjuk nem csoda.

A buszvezető a cél előtt fél kilométerrel elhajtott mindenkit, mert a karnevál miatt nem tudott a végállomásig levinni. Így sétálhattunk egy nagyot.

Elmentünk kedvenccé vált gyümölcsárusunkhoz, és alapozó mennyiséget vettünk a holnapi fosató kúrához. Az üzletben új eladó volt, korosabb a többieknél. Ez a nagyon kedves ember telepakolta a tenyerünket az összes gyümölcs mintával, hogy tudjuk mit veszünk. Ettől okosabbak nem lettünk, viszont lett kétezer muslica haverunk. Vettünk 20 euróért mindenből kettőt. Szerintem, ha akarta volna, még fagolyót is tudott volna nekünk eladni, hisz amit a zacskókba pakolt, mind ismeretlen dolog volt, eddig csak képeken láttunk ilyeneket.

Kerestünk ingyenretyót, mert ragadtunk a sok gyümölcs nyalatástól.

A karnevál a tengerparti sétányon volt előkészítve. Az út szélén kordonok végig. Néhányan fizetős lelátókra ültek. Néhányan ki tudja milyen okból beléphettek a kordonon belülre és ott leültek az út szegélyköveire. Kerestem egy hobbit csoportot, hogy a fejük felett át tudjak fényképezni. Találtam egy aránylag jó helyet. Sajna tömegben jó hely nincs, kellemetlen emberek mindenhol vannak.

Tőlem balra Germán bácsi és gondolom a felesége Frau Germán állt. Tisztán látszott Germán bácsin, hogy múlt század 38-ban nem a vasútnál volt oberstruberfürer. A fülei derékszögben álltak, ahogy a túlméretes rohamsisakja lenyomhatta. Mély nyomot hagyhatott benne a „D nap” is, mert most is vadul védte a járdaszegélyt, nehogy valaki odaüljön. Biztos megcsapta az óceánszag és felfrissültek az emlékei. Ha valaki elé ült volna, akkor is simán ellátott volna felette, de ő betartott neki, odatette 46-os cipőjét. Úgy állt ott ettől, mint aki szuronyt szegez, vagy ha emlékeztek a néhai „Fegyverbe” szoborra a Dózsa György útról, na az volt ilyen állva futok forma. Ha itt lett volna Gabi klopfolója, akkor 40-nél lehajtogattam volna vele a büdös gyökér lábujjait a szegélykőre, olyan „papagáj a rúdon” formára. Frau Germán hátán óriási sirályszar folt volt.

Idejöttek a békesség és a boldogság szigetére és szították a feszültséget. Ráadásul rohadtul le voltak szarva. Na egymindegy, karnevált nézni jöttem nem Germán bácsit gyülölködni.

Jöttek is az autók, szebbnél szebb lányokkal. Hátsó részükből dübörgött a hangos zene. Mármint az autóknak. A lányok hátsó része mesés, a sok dombra mászás megteszi hatását. Az autók mögött nagy tánccsoportok jöttek. Azok is mind szép fiatal lányokból álltak.

Szerintünk a sziget összes nőjét kiküldik a karneválra, mert nagyon sokan voltak. Nem kizárt, hogy az iskolásoknak ez kötelező, mint nekünk volt anno a május 1 volt.

Megjegyezném, hogy nem csak a lányok szépek, hanem a fiúk is.

De volt egy down kórosokból álló csoport is. Megható és egyben megdöbbentő is, amit a tanáraik elértek ezekkel az emberekkel. Egy férfitanító ragadta meg a figyelmem, róla sikerült egy pár képet készítenem.

A karnevál nem az én műfajom. Ettől függetlenül tetszett.

A táncosok között nem volt sok unott arc, kifejezetten vadásznom kellett rájuk. Azt csak gondolom, hogy az emberek kötelességüknek érezték, megtenni ezt az otthonukért, és nem szöges bottal zavarták ki őket ide táncolni. Jó lenne, ha nem tévednék ebben.

Ez a sziget egyik legnagyobb turista látványossága, és ugye a turizmus a legnagyobb bevételi forrásuk, szerintem más nem is nagyon van. Amit eladhatnának, arra a világban nincs kereslet, ez pedig a kifogyhatatlan kedvesség, ami a madeirai emberekből árad.

Megfájdult mind a négy lábunk. Kettő a Gabinak, a maradék nekem.

A buszt reménytelennek láttuk, egyrészt azért, mert a végállomását áthelyezték valahová, az információs tábla és a Google Maps szerint a Dagoba rendszerbe.

Gyomorkorgásunk meggyőzött, hogy a mi járművünk most a taxi lesz.

A virágkarnevál egyébként a taxisok bingó napja. Eddig ők álltak sorba a droszton, most meg a leendő utasok álltak annyian sorba a taxi állomáson, hogy kijött volna belőle két csuklós buszra való utas. Mivel nem sokadikak voltunk, hamar elérkezett a mi autónk. Egy kockalámpás merdzsó. Szerintem akkor született, amikor én még KISZ tag voltam.

A rögtönzött check-in alapján Gabié lett a sofőr mögötti hely, hogy nekem legyen szemkontaktusom és helyem a pantomimhoz, amivel felprogramozom a navigációját a taxisnak. A manus kipattant a vezetőülésből és kinyitotta az ajtót Gabinak az meg lehidalt, alig tudta behajtogatni magát.

A cím megadásával nagy gond nem volt, edzett emberek ők a látogatókat illetően.

A kocsiban az ülések úgy ki voltak ülve, hogy a seggemmel le tudtam olvasni a csatorna fedelekről a feliratot. A házilag készített kardánboksz valamilyen lemezből volt belehajtogatva. A Bentley dizájnt a ráragasztott fa tapéta adta. Volt rajta annyi kapcsoló, mint egy csuklós Ikarus buszon.

A kipufogógáz bejött az utastérbe.

Gondolom, a vizsgán egy madeirai taxin három dolognak kell működnie: duda, lábfék, kézifék. A füst nem lényeg merre megy, lényeg hogy ne legyen látható. Egyéb baj nem volt az autóval, mert szépen haza tudott hozni, és ráadásul ez ennek az embernek a kenyérkereseti lehetősége.

13.70-re nem kértem vissza a húszasból. Szemmel láthatóan nagyon jó napot szereztem a sofőrünknek. Azt hiszem kedvelni, fogja a magyarokat, ha nem jön ide valami fatökű, aki elbassza ezt is. Ebben profik vagyunk, hisz egy egész országot teszünk egyre szarabbá már Árpád óta.

Viszont mi kellemesnek ítéltük a mai napot.

Hogy holnapra meg tudjunk tisztulni, megkóstoltuk a gyümölcsárusnál vett portékát. Kíváncsian várjuk a holnapot, amely remélhetőleg nem nulla óra öt perckor talál a WC csészén, ajtó mögül hallatszó „siess már”-okkal.

Pá fagyoskodók!

2015.04.20

Tizenhárom.

Nem nyertem egyik lottón sem, így ma sem megyek kérót nézni a szigeten.

A nap is szottyosan indult, a felhők ugyan elmentek, de valami azért hullt az égből.

A nappalit betölti valamelyik gyümölcsnek az illata, ami nagyon kellemes. Fosás is elmaradt, mondjuk elég sok gyümölcs még itt vár a sorára.

Ma búcsú ebédet tartottunk benn az óvárosban, mivel a fiatalok utaznak haza Angliába. Holnap már várja őket a meló. Egy belső udvarban kajáltunk, ahol a fejünk felett nagy banánköteg lógott a fáról – gondolom igazi. A kaja óriási tányéron, óriási adag.

Hat emberre a kaja, pia kávé kijött egy húszezresből forintban persze. Madeira egyáltalán nem tartozik a drága helyek közé. Bárhová is tér be az ember az árak azonosnak tűnnek. Persze ne keverjük bele az osztályon felüli helyeket, aminek még a közelében sem jártunk.

Az érdekesség ezen a napon az volt, hogy a Pingo Doce nevű közért parkoló pincéjéből elsőre nem találtuk a gyalogos kivezető utat, de végül azért csak kikeveredtünk. Köszönhető ez annak, hogy ez az épület is egy domboldalba van építve, így észrevehetetlen volt, hogy a mínusz kettőn vagyunk. A P2 feliratra meg nem haraptam rá, lásd a reptéri meg nem talált nem létező P4 parkolót, a portugál számozásokban ne keress logikát. A parkolóházakban az egy kocsira eső hely kisebb, mint az otthon megszokottak, de ez abszolút nem zavarja a helyieket abban, hogy az utcán megszokott extrém parkolási szokásaikat ide is lehozzák. Minden további nélkül ráparkolnak a mellettük álló kocsira úgy, hogy annak az ajtaját csak résnyire lehet kinyitni. A padlóra rajzolt vonalak és a párhuzamosság itt még köszönő viszonyban sincsenek.

A Pingo Doce mint vásárlóhely szénné van beszélve a magyarok között, hogy itt lehet olcsón kajához jutni. Nos, sok áru van itt, de a közelébe sem ér a mi falusi hipermarketünknek. Tipikus belvárosi közepes közért, iszonyú mosatlan seggszaggal. Bizony isten a szemetes mellé ejtett két napos csirkebélnek is Ninariccsi illata van az itteni halszaghoz képest. Pedig az áru gusztán van kipakolva, jégben áll az egész.

Délután a fiatalokat nem kísértük ki a gépükhöz, mert itt is egy órával gépindulás előtt zár a check-in. Nem volt kedvünk ott állni még egy-másfél órát, hogy integessünk egy olyan gépnek, aminek lehet, hogy a túl oldalán ülnek. Ez csak egyik ok volt, a másik nyomósabb az volt, hogy Gabi lábfájása felvonult a derekába. Arra gondolunk, hogy a virágkarneválos ácsorgás betett neki. A Voltaren persze benne van a gyógyszeres dobozban, de az tőlünk 3423 kilométerre van…

A lányok gépe a Monarch társaságé, gondolom fapados – nem tudom, nem néztem utána. Jó negyven percet ácsorgott, mert elengedték előtte még azt a TAP gépet is, amelyiknek fél órával utánuk kellett volna indulnia. Persze közben volt érkező TAP gép is, meg ismeretlen szürke, valószínűleg katonai gép is. Így a fiatalok még majd háromnegyed órát öregedtek Madeirán, de felszállás után a pilóták nyomták neki, mert Londonig tíz percre lefaragták a késést. Indulásukat az interneten a flightradaron néztem és integettem virtuálisban a fotelból. Ági a rosszlány az utolsó pillanatig online volt. Gondolom végül leharapta a fejét a monarchos sztyuvi, hogy kapcsolja már ki a telóját, mert a chate látszik a pilótáknál az airbus computerén is.

A Monarch valami skandináv cég asszem. Kíváncsi lennék, hogy ők rénszarvastőggyel töltött szendvicset adnak-e kajára, mert az rímelhet esetleg a TAP-os halas szendvicsre.

2015.04.21

Tizennégy

Ma keleti körutat terveztem, flancos golfpályás nézegetősdivel, repülőtér fényképezősdivel és Krisztus keresősdivel.

Kelet tulajdonképpen a sziget délkeleti része. Ez nem olyan szép, mint a sziget északi része, de azért itt is van olyan hely, ahol az állad a mellbimbóid alá kerül.

A golfparadicsom nekünk nem sokat jelentett, mert lövésünk sincs ehhez a sporthoz. A kerítés külső oldalán sárgultunk az irigységtől, mert akiknek futja a több száz méter hosszú kőkerítésre, annak biztos van mit aprítania fokhagymás vajas kenyérre. Mindegy megnéztük ezt is. Ha szombaton megnyerem a lottón a négy milliárdot, akkor úgyis meg kell tanulnom a fehér labda ezüst bottal bökdösését.

Szép idő volt ma. Az út mentén mindenhol útkarbantartók dolgoztak.

A kisebb utaknál egyedül dolgoztak az emberek, a főutakon csoportokban. A magányosok talicskával, a csoportok teherautóval. Ezek az emberek szedték ki a vízelvezető árkocskákból a benőtt növényzetet és az összeállt hordalékot. Ahányszor megláttunk egy ilyen embert, vagy embercsoportot, akkor dolgoztak. Ezek a madeiraiak dohányoznak egyébként elég sokan. Fejlettebb az operációs rendszerük, mint a miénk, mert megy nekik egyszerre több dolog. A manus simán lapátolja a szutykot a talicskába, miközben cigizik. Könyöklős egy sem volt, lehet, hogy itt azt büntetik és nem szimplán a jobb munkamorál az oka.

Machico előtt a reptér kifutójának a végében megálltunk, mert kezdett vesztésre állni a hólyagunk, nameg repcsit kell fotózni. Beültünk egy útszéli presszóba.

A reptér egyik érdekessége, hogy még mindig a tíz legveszélyesebb reptér közé tartozik. A veszélyessége egyrészt a nagy és kiszámíthatatlan széllökésekből adódik, másrészt a pilóta egy tisztes domboldalnak megy neki a géppel a leszálláskor és szerintem ezt nem nagyon kedvelik. A másik érdekesség az, hogy 2000-ben meghosszabbították a kifutót, hogy kényelmesebb legyen a földet érés. Az eredeti kifutó hosszabbítása sík terület híján a tenger feletti lábakon álló „híd” megépítésével történt. Nagyon jól néz ki. Az embert büszkeséggel tölti el, hogy ilyet is tudunk építeni.

A mi leszállásunkkor a pilóták olyan vehemensen nyomták a sugárféket, hogy kiestek az arcomból a mitesszerek. Sokan tapsoltak is, amikor már lassabban gurultunk. Én sajnos nem lettem volna képes az egyik kezemmel eltalálni a másikat, ezért megpróbáltam unott arcot vágni, mint akivel ez a dolog nap mint nap megtörténik.

Amikor kikávéztuk magunkat és a kondenzvizet is elengedtük, akkor, uccu neki Machico. Találtunk egy szép kilátópontot, ahonnan szép kilátás nyílt a sziget legunszimpibb városára. Gabi nonstop chatelésének, és arcbúkozásának eredménye az lett, hogy egyszer csak nem mentek el az üzenetei. Mondja: nincs netem!

Hát ne tudjátok meg: elvesztettem a táskámat! Nem a netkapcsolatomat, hanem az egész táskámat. Benne az összes papírommal, a netes routerrel, szemüvegemmel és az önkontrollommal. Kitört bennem a pánik, basszus itt kell leélnem az életem, mert személyi nélkül nem engednek fel a repülőre, hajó nem jár, úszni meg nem tudok. Majdnem összesírtam magam az izgalomtól. Nyolcszor körülfutottam az autót, kinyitottam az ajtókat, táska sehol. Gabi a nyugalmazott nyominger megállapította, hogy az utolsó posztja és vizelése egy időben történt, így a táska valsz az előző presszó teraszán maradt. Bár nem érti miért vettem ki a kocsiból, amikor az tőlünk három méterre parkolt. Én sem értettem, nem volt logikus. Itt már vérnyomcsökkentő hiányom volt. Utoljára akkor voltam ilyen ideges, amikor általános iskolás koromban azt álmodtam, hogy otthon felejtettem a tornazsákom.

Belsőségem összezsugorodott.Torkomban dobogott a szívem, az meg húzhatta a többit, mert az idegtől majd összefostam magam. Százzal nagy gázzal helyett negyvennel vissza a presszóba. Egy örökkévalóság volt az út mind a száznyolcvan másodperce.

A tatyóm ott állt, lazán az oszlopnak döntve, ahogy hagytam. Remélem nem csak azért, mert nem vették észre. Az utánam távozó vendég biztos látta. Mondom ez egy másik világ.

A stressz elültével, visszatértünk az eredeti tervhez, mentünk Machicot nézni.

Mácsikó mint a neve is sugallja egy recska hely. Úgy néz ki, mint otthon a Törökvészi út, annyi eltéréssel, hogy ez itt egyenes. Ebből is látszik, hogy abberrált. A görbék országában egy egyenes város. Fujj.

Egy rövid kör után le is léptünk.

Irány a kiszemelt utca a szomszéd településen, amelyet egy kerékpáros adott meg a neten, hogy innen csodás a kilátás. A reptérre is jól rálátni, pont itt fordulnak rá a leszálló gépek a kifutó irányára. Nos, kedves feleim, ennek az utcának mától Csoki utca a neve. Ráfordultunk és ketten egyszerre sikítottuk fel: ide sok a kettes!!! ÁÁÁÁÁ…

Fényszóróim a Kisgöncölre mutattak volna, ha nem nappal van. Padlógázzal, 600-as fordulattal másztunk felfelé, mint egy kiszáradt talpú éti csiga. Alsógatyámon éreztem, hogy újabb randija lesz OMO nénivel. Egyet tudtam már biztosan, hogy ezen az úton csörlő nélkül le nem fogok menni, ezért imádkoztunk, hogy Csoki utca ne legyen zsák is.

A kilátás pazar innen. Csodás érzés nézni az ember technikai zsenialitásának eredményét, az ereszkedő repülőgépek kecses fordulóját. Csoki utca nem volt zsák. Enyhébb lejtővel zuhantunk vissza a tengerpartra. Megkönnyebbülve nevetgéltünk az „ide nem fordulunk be” utcanéven, melyet múltkor a város felé menet mutattam Gabinak, hogy itt is lemehetnénk majd egyik nap.

A navi program segítségével kerestük következő célunkat, a Krisztus szobrot, ami olyan, mint ami Rióban van. Csak a hegy kisebb alatta, na meg a szobor is kicsit nagyon karcsúbb. Útközben láttuk az „oda be nem mész, mert kiszállok” utcát is, melyen jót mulattunk.

Krisztust roppant sokáig kerestük. A Google navi programja tuti ateista, mert vitt mindenhová, utcákat ugrott át, olyan banán ültetvénybe akart bekanyarítani, ahol még sarok sem volt, de Krisztust nem adta. Tuti biztosan agyára mehettem néhány helyinek, aki a tökölésem miatt nem tudott normálisan haladni. Aztán egyszer csak kiszúrtam a távolban a szobrot.

Tudjátok ez a szobor az olyanfajta Krisztusábrázolás, amire ha ránézel, akkor arra gondolsz, hogy a manus azt mutatja mekkora halat fogott a minap. Ilyen pózban áll az összes fasz a sziklákon, amikor fotóztatja magát. Ha enyém lesz a lottó ötös, akkor majd én is ilyet terpesztek karilag, de az nem azt jelenti majd, hogy ekkora halat fogtam, hanem azt hogy ez itt mind az enyém.

Na mindegy. A szobor nem rossz, a környezete viszont tré. De nagyon.

A szobor közelében egy félig összedőlt sportpálya és egy telegraffitizett medence van. A szoborhoz normál térkövekből kirakott út vezet, amely elemeire szét van esve, rosszabb min Rogán Tóni ötkeres szerencsétlenkedése. Van egy drótkötél pálya is lefelé a tengerpartra, ami szép lehetne, de szét van használva. A fülkének megmattultak a plexi ablakai, melyekre ráadásul valaki rácsurgatta a festéket, amikor valamit festett felette. Igénytelen olcsó vásári komédia, egy gyönyörű környezettel. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy valaki a völgyben levő vendéglátóipari egység tetején kövekből kirakta és fehérre festette azt, hogy köszönt, meg a tököm tudja mit kíván még. Olyan volt ez, mint amikor Bivalybasznádon okos parasztja Bramac cserépből kirakja a tetőn, hogy kocsma. Na mindegy. Tettünk a halas ember szobra mellé is egy pipát a listánkban.

Innen haza kergettük magunkat, mert ennyi stressz kivette belőlünk az erőt, meg főképpen a kalóriákat.

Gabi itthon szétverte az asztalt egy hússzeleten keresztül, melyet a „csikken dresszel” a csirke ruhával kívánt bepanírozni. Hát nem prézli volt a dobozban, hanem valami palacsinta tésztára emlékeztető dolog. Végülis nem rántott hús lett, hanem párizsi szelet.

Jövőre jobban felkészülünk gasztronómiából.

Zárom mára soraim.

Holnap felmegyünk a fennsíkra megnézzük a tesókat.

Állítólag ott rengeteg marha van.

 Pá magyarok.

2015.04.22

Tizenöt.

Napsütéses reggel.

A terv erre a napra a fennsík volt. Szép nagy kör nyugaton, a sziget közepén. A fennsík, mint a neve is mutatja, fenn is van és hellyel-közzel sík is. Ide gyalogtúrázók nem nagyon jönnek, mert nem olyan vadregényes, és ráadásul tud itt rohadt hideg is lenni. Ide autóval vagy busszal jönnek a nézelődők, meg dzsippel azok, akik befizetnek „szafari” túrára. Ez utóbbiak elhagyják az aszfaltot és idegborzolóbb sáros utakra mennek ki.

Már indulásunk is egy siker volt, elmentünk Madeira nemzeti hősének, Cristiano Ronaldonak a foci iskolája mellett, ami a szállásunktól mindössze fél kilométerre van.

Innen tudtam egy rövidebb utat az autópálya felé. Nem röhögni előre, mert uncsi lesz már úgyis amit mondok. Nos, ez egy aszfaltozott szakadék volt, nem utca. A házszámokat is nyugodtan szögezhették volna az úttestre nem tűnt volna fel, hogy az nem a kerítés. Gabi csendben volt tíz percig. Az autópályán levegőt vett, és nevet keresett az imént megismert, immáron tiltott utcának.

A fennsíkra egy aránylag gatya úton mentünk fel, egy örökkévalóságnak tűnt. Megálltunk egy helyi kocsma-kávézó-közért komplexumnál, amely a wc-vel együtt három helységből állt. Az út első fele egyetlen szóval jellemezhető lett: unalmas.

Felérve már változott a helyzet.

Még sosem láttam szélerőművet ilyen közelről. Őrült jól néz ki. Azt hittem hangosan surrog vagy valami hangot ad ki, ahogy forognak a lapátjai. De ezek szinte teljesen némák voltak. Lehet, hogy azért, mert óriási nagyok voltak. Nem olyanok, amiket a tv-ben látok, ezek egyszerűen óriások voltak.

A szigetnek nem lehet kicsi az energia igénye, de a turbinák nagy része most állt. Gondolom a nappal miatt. Azt tudni kell, hogy itt az utak a lakott területen kívül is ki vannak világítva éjszaka, a leghihetetlenebb helyeken is van közvilágítás. A villamos energia biztosan nagyon olcsó. A szélerőműveken kívül tudomásom szerint egyetlen egy vízerőmű van a szigeten, de az sem működik állandóan. Camara Lobos mellett is van egy nagy gázerőművük, saját kikötővel.

Itt elmondanám, hogy a múltkori Pico Aireios autózásunkkor 1600 méteren tűzcsapokat láttunk az út szélén! Érdekes helyekre tudnak az itteniek közműveket vinni.

A szélerőműveket elhagyva nagyon jó minőségű úton ereszkedtünk az északi oldalnak. A tengerhez közeledve egyre több turista busszal találkoztunk. Hordták ide a látogatókat tömegesen, mert gyönyörű helyeket lehet itt látni. Felülről minden olyan, mint gyerekkorunk álom terepasztalai, azzal az óriási különbséggel, hogy itt mindenhol kis teraszokat látni ahol az emberek ültetvényei vannak. Sok ember dolgozik is kinn a földeken. Itt északon láttuk az első útjavító munkást, aki hanyatt fekve sütkérezett a napon.

Porto Monizban, észak fővárosában most meg sem álltunk, a múltkor megismert szerpentinen visszakapaszkodtunk a fennsíkra. Gabinak panaszoltam, hogy a marhák sehol, pedig a videókon mindenhol láttam őket. Rohadt nagy boci hiányban értem fel a hegyek lapos tetejére, ahol végre az úton óriási tehénlepényekre bukkantunk. Később meglettek a hozzátartozó tehenek is, rengeteg marhagyerekkel. Bocikákkal, aki nézték a sok idiótát, akik nézik őket.

A fennsík gyönyörű. A meleg autóból jó nézegetni kifelé.

Ezeknek a tehenészeknek biztosan nincs könnyű dolguk. Ma sütött a nap, de többnyire itt a szélsőségek az uralkodóak.

Lefelé menet egyre inkább romlott az út állapota, gondolom kevés már a pénz erre is. Az erdő kellős közepén találkoztunk egy karbantartó csapattal, akik az út szélét kaszálták és takarították az árkot is. Egy részen elfogyott az aszfalt és meglepődve láttam, hogy az aszfalt macskakőre van ráterítve. A szomszédos út, amit pont a macskakő miatt hagytam ki a terveimből – ez látszik 2009-ből a street view-n – itt is meg volt csak aszfalttal letakarva. Ez azért lenyűgöző, mert a macskakövet lerakni annakidején nem kis munka lehetett. A régiek itt nagyon sokat dolgozhattak.

A túránkat egy jó kajával kívántuk befejezni egy autentikus kisvárosi vendéglőben.

Na, ez volt a madeirai tartózkodásunk eddigi legnagyobb szopkája.

Korgó gyomorral, kopogó szemmel érkeztünk.

Kértük az étlapot és kivadásztuk a pork szóval kezdődő dolgokat. Gabi végül bökött és választottunk egy 25 eurós kétszemélyes „Pork Cataplana”-t. A pork tiszta ügy volt a gugli transzlátornak, de a cataplana kifogott rajta. Gondoltuk, ha disznóval kezdődik, akkor nagy szar nem lehet.

Ekkorát utoljára Dugovics Titusz tévedett, amikor lerántotta a törököt a várfalról. Hogy miképpen illik ez a hasonlat a képbe? Mi pont akkorát estünk pofára, mint Titusz, amikor kihozták nekünk ezt az úgynevezett disznós kaját.

Hogy ne szaladjak nagyon a dolgok elébe, a kajára várakozás közben többször megállapítottuk, hogy valahol a közelben egy csatornanyílás lehet, mert néha nagyon büdit hozott a szellő. Mikor megérkezett az autentikus edényben az autentikus vacsoránk, megtudtuk, hogy ez bizony nem csatorna szag, hanem a konyháé ahol ez az autentikus disznó készült.

Eleve roppant gyanús volt a kagyló alakú erős fémcsatokkal lezárt edény, amiben az étkünk érkezett. A felszolgáló felnyitotta a csatokat, kinyitotta az edényt és „Tádááááá” felkiáltássál kihátrált a felszabaduló szagorkánból. Ezt a szagot utoljára akkor éreztem, amikor nagyanyám nyers pacalt abált, a szomszéd cipész meg enyvet készített. A kettő együtt egyébként enyhe paródiája volt ennek az orrfacsarásnak..

Beletúrtunk a tálba, hátha ez csak egy vicc. Nos, a disznó meg volt. Valószínűleg nem a böllér ölte meg, hanem a tengerbe fúlhatott szegény néhány hete. Ezt gondolom abból, hogy a tálban a disznó csimbókok rengeteg kagylóhéjjal voltak körülvéve. Volt benne két rákszerű lény is halottban. Az egész tál kavargatás közben olyan hangot adott, mint a betonkeverő, amibe nem tettek még vizet, és csak a kavicsok kerengenek benne. A terasz mellett elszáguldó busz határozottan belassult a szagtól, legalábbis úgy láttam könnybe lábadt szememmel.

A felszolgáló a távolból kérdezgetett gút, gút? Ó, hogy az anyád….

Edzettségem a TAP-os halas-szendvicsből adódott, így kikurkásztam a csimbókokat és leküzdöttem öt gömbikét. Mivel ez a szemét abban a büdös autentikus kagylólevesben főtt, átvette azt a nyomorult mosatlan seggszagot is. Hazafelé az autóban az emésztésből eredő csendes büfikék a szájon keresztüli fingásra hajaztak.

Megbeszéltük, még egyszer nem szopjuk be.

Ma ennyi történt. Rettegve várom a reggelt, amikor malackát viszontlátom a másik kagylóban. Nem hiszem, hogy felül tudja múlni magát, de mindenesetre egy ruhacsipeszt behoztam a szárítóról, hátha kell az orromra.

Pá magyarok, egyetek egy jó pörköltet nokedlivel az egészségemre!

2015.04.23

Tizenhat.

Az idő szottyos volt itt fenn a hegyen, odalenn a város meg napfényben úszott.

Jó sokáig elszöttyögtük az időt, álmoskásan, ólomlábakkal neki indultunk.

Már a kocsi mellett kiderült, hogy a nappaliban hagytam az usb kábelem, amivel esetleg powerbankozok, ha kell. Gabi is otthagyott valamit, így visszamentünk, amire megjegyeztem, hogy nem jó jel.

Nem is volt az.

Az indulási rituálé az valahogy úgy néz ki itt, mint Houstonban a NASA-nál történhettek a dolgok húsz-harminc éve. Indítás után hagyom berregni a gépállatot, hogy legyen önbizalma, neki is meg nekem is. Ezután jobbos íven hátratolok egy ezer éves fa és egy fikusz közé. A hátam mögött marad egy méter hely a tulaj Nissan Micrájáig. Itt a kocsi még csak olyan 20%-os lejtőn áll. Berakom rettentőbe, jól megtúráztatom és ráengedem a kuplungot, kéziféket kiengedem. Gázt félpadlóig és közben heves kormánytekerés balra, hogy a felhajtó felé startoljak, ne a konyhakertbe, ami alattunk van két méterrel. Ha minden összejön innen már a durván 40-45%-oson egy kis jobbos és egy kis balossal kinn vagyok a kapunál, ahol csontfék és óvatos kocsiorrkidugás az utcára. Ki nem látni semmit az utcára, takarja egy-egy betonoszlop a kilátást. Betonoszlop és kapu van, ez valami madeirás hagyomány, mert kerítés viszont nincs.

Na, ma a kilövésbe némi hiba csúszott.

A hátratolás után elbambáztam és nem tettem át egyesbe. Nagy gázfröccsök, kuplung fel, kézifék ki Folszi meg ezerrel hátra. Jó hogy nem volt épp ott a Nissan, mert átcsináltam volna kétülésesbe. Így meg volt helyem megállni.

Hiába, öregszem.

A napi elbaszás megvolt, így bizalommal tekintettünk a nap további része felé.

Nagy csodák nem is történtek. Első utam a 13-as kapunál levő lakótelepre vezetett. Meg akartam nézni, hogyan élnek az egyszerű emberek ezen a rettenetes helyen. Ez a lakótelep az autópálya hídjai alatt egy mély gödörben van. Futurisztikus egy hely. A levezető út meredekségét nem ecsetelném, de ha minden reggel itt kellene felmennem a buszmegállóba, akkor a tüdőm és a gyomrom méretei pont fordítva lennének. Ez a lakótelep a négyemeletes házaival eltűnik ebben a gödörben. Ha kinéz a lakó az ablakon egy égben futó híd alját látja, meg egy résen a tengert.

A lakótelepről vissza akartam menni a főútra, de sikerült fél hektáron belül három ház között eltévednem. Ezért egyszercsak egy olyan hegyoldalba faragott mellékutcában voltam, aminek egyik oldala ház vagy szikla, a másik oldala betonfal a szakadék szélén. Az autó majdnem kitöltötte ezt a szélességet, egy gyalogos mellett éppen elfértem. Imádkoztam, hogy senki ne jöjjön szembe, mert visszatolatás elkerülése érdekében, még egy szájkaratéra is kiálltam volna a balsorsúval, aki elém kerül. Nem jött senki, ezzel valószínüleg elkerültem egy kötözést a hospitálban.

Azt elfelejtettem említeni, hogy itt többnyire nincsenek járdák, a gyalogosok az úttesten közlekednek. Ebben hasonlít Szigethalomra, de a hasonlóság ebben ki is merült. A kocsma ajtaja annyival súlyosabb eset, hogy a kijárat elé egy vascsőből készült kiesés gátlót betonoznak be, természetesen az úttestre. Akiben már sok Coral sör van, az ott támaszkodik és mered a szemközti sziklafalra. Az elhaladó autóbusz az orrától 5-10 centire megy el.

Szóval mi meg csináltunk egy nagy kört, amolyan motorizált sétálást. Mentünk harminccal és nézelődtünk. Mögöttünk csinos sor, így jobb híján ők is nézelődtek. Leghátul a kukásautó elunta és jó nagy gázzal a záróvonal túloldalán, előzni tilosban elviharzott mellettünk. Anyám remélem jól van. Kukás aztán beszorult egy turistabusz mögé. Onnantól biztos azok anyját szidta.

Intézkedő rendőrt eddig kettőt láttam. A mai éppen egy nőt okított valamire. Remélem engem nem fognak megállítani, mert akkor rohadt hosszú napnak néznénk elébe. Neki a szájában nekem meg a biccentő izmomban lenne izomlázam.

Amikor eluntuk a zötyögést, akkor elhatároztuk, hogy urasan fogunk ebédelni. Gabi kiagyalta, hogy libegjünk fel a Telefericoval 15 euróért hegytetőre és a büfében együnk marhát 10 euróért.

Fejenként.

A nyaraló magyar ugye nem fukar, de azért basszus. Ha már ott tapasztottuk a hájat magunkra, megnéztük a másik libegőt is, meg a nádfotelos szánkós bagázst is, a tobogánosokat. Aki nem tudja miről van szó annak go to jutúb és „madeira tobogan” beir, oszt enter.

A nádfotelos bagázs nemzeti hagyomány. Van egy kétüléses nád kosár, amibe beül két turista. Két markos, köpcös, (cigi)füstös portugál ember egy-egy másfél méteres kötéllel elkezdi a lejtő felé húzni a szerkezetet, ami egy idő után magától csúszik lefelé. Innen a két muki átmegy fékezőbe és kormányzóba. Vagy loholnak a nádszék mellett, vagy csimpiznek a hátulján. Fasza egy meló.

Annyian vannak, mint a kőbányain a kínaiak.

Asszem 25 euró a csuszi-muszi. Azt nincs kiírva, hogy odalenn a végállomás a nagy büdös semmiben van, onnan lehet gyalogolni estig a városba vagy marad a taxi.

Azt hittem invitálnak majd egy menetre, de nem tették. Szerintem ketten túl voltunk a kosár megengedett max terhelésén. Meg egyébként is mit érdekel engem egy ilyen lecsúszás, az nem kunszt. Ha felhúznak lentről kettőnket, akkor adtam volna egy ötvenest…

Eluntuk a fenti dolgokat, le tele-ferikéztünk.

Felfelé is és lefelé is vadul fotóztam a hétköznapi emberek életét. Minden házat, ami kontrasztosan elütött a milliomosokétól igyekeztem lencsevégre kapni, ha már egy sárkunyhóban élünk otthon…

Leértünk és Gabi beindult, hogy bőrtáskácskácskát vegyen.

Be van oltva a kézműves termékekre. Képes volt a libegőtől a kikötő bejáratig egy kilométert talpalni, mert az autóból látott egy táska árust. Vett is egy tatyót 50-ért. Ennyiért vehettem volna magamnak egy új szemfogat, de a nyaraló ember nem fukar…

Visszafelé szökdelve jött, mint az óvodások, annyira örült a táskájának. Nem a lábfájása múlt el szerintem, hanem itt nagyon erősen tűz a nap.

A parkolóházhoz már úgy húztuk a hólyagunkat. A klotyó zárva!

Na ilyen sem volt még Madeirán. Szerintünk a parkolóház üzemeltetője zsét kap a szemben levő vendéglősöktől, hogy zárják be a budikat. Akkor a sok hugyos mind náluk ürít, és akkor fogyaszt is valamit.

Ennek jegyében betértünk egy édi-bédi büfécskébe. A bejárat előtt három kisasztal, odabenn egy pult és két jópofa fiatal srác. Gabinak kértem wc kulcsot (!!!) mert az be volt zárva. Ügyes. És hogy ne legyen snassz, gondoltam iszunk valamit.

Na, gyerekek, ez volt a legjobb dolog itt, amit kóstoltam Madeirán.

Az itallap, direkt idiótáknak volt csinálva. Városnevek az italok nevei, mellette gyümik és zöldségek kis ikonjai, amiből az ital készül.

Én lenyomtam egy Funchal, Gabi meg egy Ponta do Sol koktélt. A pohárban jég, nagy szívószálak és ott helyben préselt gyümilé. Az enyémben érezhető volt az uborka és a sárgarépa, a színe is zöldes volt. A Gabié narancsos színű volt és a domináns íz is egy narancs féle déligyümi lehetett. Egyszerűen fenomenális volt, holnap, holnapután és minden nap lesni fogom a lehetőséget, hogy újra kóstolhassam.

Ha itt vagytok a Telefericonál, akkor keressétek a parkoló ház mögött a GiGi Sumos-t!

Haza kórincáltunk ezután. Feljöttünk a felhőkbe.

Ennyi volt a mai történet

2015.04.24

Tizenhét.

Tegnapi beszámolóból kimaradt, hogy hazafelé menet az egyik betorkoló utcából vagy kocsifelhajtóról jött fel egy kocsi, aminek láttuk az olajteknőjén a leeresztő csavart. Az autó egy pillanat alatt jelent meg tőlünk öt-tíz méterre, lámpái az égre meredtek, a vezetőt nem láttuk, mert takarta a kocsi orra. Amilyen pillanat alatt jelent meg olyan gyorsan meg is torpant. Mindketten összerezzentünk és önkéntelenül balra húzódtunk a Folsziban. Gondolom a feljövő kocsi vezetője helyzetértékelést tartott ott állva, mert tuti, hogy eddig a pontig hajtva halvány gőze se volt arról, hogy mi folyik kinn az úton, amire felhajtani készül. Azért van kurázsi ezekben az emberekben.

Minap láttam az egy nagy áruszállító teherautót, aki jobb híján egy személykocsi parkolóba tolatott be. De van már a látványok között tolató szemetes meredeken lefelé, valamint hegytetőre tolató utasokkal teli autóbusz is. Na, ennyit mára a lejtőkről, gondolom kezd uncsi lenni. Bár nekem már jön a bátorságom, kéne még két hét itt és rossz magyarként már én szopathatnám a friss husikat, akik még csak most érkeztek.

Szóval mára ismét egy kisebb déli túrát szerveztem, olyan autóval sétálósat. Megyünk, és ha valami tecc, akkor megállunk és fotózgatunk.

A Google Navigáció segítségével a startponttól ötven méterre utat tévesztettem.

Azért könnyű itt nekem navi mellett eltévedni, mert egyrészt rossz a telóm kalibrációja. Így a navi álló helyzetben nem tudja mi van előttem, nem tudja, hogy merre néz a kocsi orra. Menet közben kisakkozza abból a feltételezésből, hogy úttesten haladok és nem máshol. A tévedései itt akkor jönnek elő, ha az elágazások, nem derékszögűek, hanem olyan kis szögek, amiknél a rossz útra tesz fel a műhold pozíció alapján. Ilyenkor, ha az feltételezése és a valós mozgás eltér egymástól, akkor pánikba esik. Pörgeti a nézetet, rakosgat egyik útról a másikra. Próbál infót szerezni a mozgásomból, de ilyenkor többnyire megállok, ha tudok. A pánik meg a gépezetben tovább nő. Hazudik is, hogy nincs GPS jel, kitalál ez mindent, csak azt nem mondja, hogy hopp elvesztem. Derékszögű kereszteződések a városon kívül olyan ritkák, mint a fehér holló.

A Google dolgaival kapcsolatban ezen a helyen azért merülnek fel kételyeim. Kérdés hogy a technikánk fel van-e már nőve az önmagát vezető kocsihoz, mert itt nincs helye tévedésnek. Megnézném azért a Google csomagszállító kutyáját is ezen a terepen. Aki nem tudja azmiaz, annak jutúb: „Google robots: Boston Dynamics” vagy „google BigDog”

Útközben találtunk egy érdekes üzletet.

A rengeteg légyből ítélve ez egy autentikus zöldséges, hentes, kocsma, presszó, étterem együttes volt. Az öreg tulaj meg volt áldva rendesen üzleti érzékkel, mert az összes gyümi mellé oda volt írva, hogy biological. Mondjuk nyilvánvaló volt, hogy nem a Maderiai Mechanikai Művek termékét látjuk. Kaptam tőle egy tisztes zacskóval mindenféle tökszerűséget, meg egy fürtös paradicsomra hasonlító, de szilva ízű és fidesz színű valamit. Ezen felül vettem egy nagy papaját, mert Binder Jani aszonta hogy az jó, hiába nem ízlett a múltkor. Most miatta megerőszakolom magam egy másikkal, legyen már igaza.

Namost a komplexum zöldséges része egy állvány volt a bejáratnál. Beljebb már ez hentes üzletté változott, és ott a mennyezetről lógott egy fél marha vagy egész. A fene se tudja, nem számoltam a lábait. Az öreg tulaj egy akkora kést élezett, amekkora machetét lengetnek a gyilkolászós videofilmeken. Mondta angolul portugálul és sokgesztusul, hogy amit itt kivagdos a marhából azt lenn az étteremben megsüthetem magamnak. Szimpi hely volt, mert a hús tuti friss. Biztos megeszik ma a turisták, egyébként elviszik a nyüvek, legalábbis feltételezem a legyek számából, akik vígan keféltek mindenen. Biztos, hogy ők is rendesen megdolgozzák a husit mielőtt átmegy a kampóról turistailag az étteremben rakott tábortűzig.

Mi maradtunk a biological gyümiknél. Majd keresek benne papajakukacot ha valami nagyon autentikusra vágyok..

Továbbállva két csodás völgyet fotózgattunk. Lenyűgöző a rengeteg művelt terasz. A házak körül olyan helyeken vannak művelések, ahová kell kurázsi kimenni kapálni. Aki feltöltötte reggel magát valamilyen szesszel azt tuti, hogy a természetes szelekció kivégzi.

Rengeteg a banánfa. Gondolom sok macera nincs vele, max az hogy ki kell támogatni jó erős botokkal, fosznikkal, amijük éppen van, mert nem maradna meg a lábán a nehéz termés alatt. A fürtöket kék nylonzacsiba húzzák, úgy érik a fán. Nem tudjuk mi a szerepe, melegen tartás vagy UV fény védelem, vagy mi. Nem is kerestük az okát, valaki majd megmondja okosba. A lényeg az, hogy csak kék zacsiba húzzák, se feketét se átlátszót nem láttunk.

Ahol a művelés abbamaradt, az erózió mindent tönkretesz.

Rengeteg az üres romos ház. Érthető, mert a fiatalok elmennek innen, civilizált életre vágynak, nem banánzacskózásra és akrobatikus kapálásra.

A szép házak nyaralók. Le vannak zárva, ha nincs itt a gazda. Van ahol ponyva alatt áll a kocsi, a tehetősnek meg biztosan a garázsban. Gondolom sokan élnek meg lakás kiadásból is. A zárt házaknál látható hogy a gazda nem csak dolgozni ment, nem száradnak ruhák, nincsenek kinnfelejtett dolgok.

Egyre nagyobb tért hódít itt a gyalog turizmus is, a biciklis és egyéb sporthoz köthető vendéglátás is. A szállodákba járó tehetős közönség gondolom arányában csökken az olcsóbb turisták irányában, akik nem tartják lényegesnek a fűtött medencét a szállás területén. Ebből még tud a helyi vidéki lakosság valamilyen megélhetést kicsikarni.

A szépségek mellett meg kell látni az itt levő szegénységet is.

A madeirai kéregetők nem agresszívek, legalábbis egyetlennel sem találkoztam, aki belépett volna a személyes terembe. Szomorú látni, hogy a paradicsom nem mindenkinek az, amilyennek mi szeretnénk látni. Találkoztunk életerős fiatalemberrel is, akinek szemmel láthatóan keze lába megvolt ahhoz, hogy valamit dolgozzon. Vajon mi vezethette arra, hogy kéregessen? Vajon mikor adta fel?

Ha belegondolunk, hogy otthon, ha valakinek nincs munkája és akar, akkor talál valamit. Ha nem lakóhelyén, akkor megy más városba, vagy megy külföldre. De itt ezen a két budapestnyi szigeten nincs erre lehetőség. Innen nem lehet elhajózni, mert nincs személyhajózás. Biztos lehet teherhajóval, vagy gázszállítóval bliccelni, de nem biztos. Innen egy út van Európa felé, mégpedig a repülő. Az biztos nem öt forint a helyieknek sem.

Azért, hogy a koldusos bejegyzésem mellé meg legyen a kontraszt, elmondom, hogy a helyi Siófok-alsón megtaláltam Madeira legjobb kajáját.

Nem röhögni! Marha minyont ettem sült ananásszal. A két husi bacon szalonnába volt göngyölve, és egy-egy szelet sült ananászon trónolt. Hoztak hozzá öntetként olyan trutymákot, ami a vadas mártásra emlékeztetett. Ez azért is ízlett nekem különösen, mert amikor Gabinak említem hogy szeretem a vadast, ő aszongya látogassam meg anyámat.

Gabi is marhát evett. Neki is ízlett roppantul a kaja.

A felszolgáló hölgynek hami után adtam egy ötös borravalót. Ő is úgy örült neki, hogy csak na. Itt úgy látszik nem olyan bevett szokás a borravaló, mint magyarhonban, ahol, ha nem adsz örülhetsz, ha nem vernek meg. Kaja előtt is mosolygós volt, de utána, amikor fotóztam, majdnem felakadt a szája a fülére.

A madeiraiak nem kedvelik a disznót. Úgy is néznek a disznó evőre, mint egy fura emberre. Mi meg vissza, hiszen szerintünk meg ennyi tengeri szemetet, mint amit ők esznek, nem lehet ép elmével bekajálni. Na mindegy.

Eszem én a marhát csak süssék meg rendesen, nem akarom én élve megenni, ahogy az angolok.

Egyébként eléggé fantázia szegény a portugál konyha, legalábbis ami a marhát, disznót illeti. Pörkölt nincs. Savanyúság az sem sincs. Kapsz egy szelet félnyers marhát, mellé egy saláta levelet, egy gerezd narancsot, meg szinnek egy pincsipöcsnyi reszelt sárgarépát. Oszt jó napot. Se ecet se semmi. 

Mai utolsó szösszenetem a tankolás lenne.

Itt nagyon nem divat, hogy a kutas tankoljon neked. Nem úgy, mint otthon, ahol úgy kell lerúgnod a tanksapkáról a sáskát, mert aztán dörrentheted neki a százast lelkiismeretfurdi miatt.

Itt vártam egy darabig, amire kijött a hölgy, mert rájött, hogy olyan isten nincs akiért megfognám a pisztolyt. Mint említettem itt valamilyen rejtélyes elgondolásból nem írják ki, hogy diesel. Gasoline a neve. A pisztoly itt is fekete, nem zöld, mint a benyáé.

A kútfejek azok döbbenetesek. Egyrészt van rajtuk annyi gomb mindenféle számokkal, euró jelekkel, hogy kell hozzá egy félkarú rabló tanfolyam mire egyáltalán a közelébe mernél menni. Másrészt legalább harminc éves a külsejük, belül ugyan digitális dolgokkal vannak tele, de kívül félsz tőle hogy véletlenül letörsz belőlük valamit, mert már előzabálta a korrózió.

Szóval kivártam a hölgyet, aki belekattogott 36 litert. Kapott egy euro jattot, de ő nem lett meghatott, inkább jót mulatott azon, hogy a shop bejárati ajtaja mögötti láthatatlan lépcsőn akkorát zökkentem, hogy a seggem a lapockámig csúszott fel. Nem voltunk egymásnak szimpatikusak, de mindegy. Hogy száradjon ki a tartálya!

Kezdem kétleni, hogy ennek az autónak csak 45 literes tankja van, mivel az óra szerint több mint félig volt. Most sikerált 6 literrel közlekednem, ami nem rossz.

Rémületes gondolatom az, hogy egyszer sikerül annyira lemeríteni a tankot, hogy dombnak felfelé nem ér bele a szivattyú a maradék gazolinba és jellegzetes majdnemürespoharas szívószálas szörcsögő hang után leáll a reaktor. Oszt tolathatok vissza motor nélkül laposföldig.

Na ennyi mára, pá mindenki.

Engem vár a papaja.

2015.04.25

Tizennyolc.

Ma nem csináltunk semmit, ment a döglés.

Egyrészt úgy érzem, elvesztegettem egy napot, másrészt jól esett a dőzsölés, hogy megengedhetjük magunknak, mert van rá időnk. Van még néhány hely ahová mehetnénk, de meglehetősen erős szél fúj. A városba meg nem igazán volt indíttatásunk bemenni. Ki gondolná, de nem voltunk még a fő téren sem.

Kimentem fényképezni egy kicsit, égetett a nap rendesen. A teaházban elszánt nyuggercsoport falta a gyöngyházberakásos almáspitét.

Megkostóltam az avocadót. Jól repül.

A másik fürtöske nagyon finom, olyan szilvaszerű. Összegyűjtöttem a magjait, hátha otthon Büdikén is kinő. A papaja esti hamika lesz.

Holnapra kiötöltem egy Pico Ruivót vagy egy délkeleti kacskaringózást, remélhetőleg jó idő lesz.

Szerdán elmegyünk mégegyszer Riberia Bravára egy jó ebédre, meg van ott még egy pár hegyi út, amit nem jártunk be.

2015.04.26

Tizenkilenc.

Ma napsütésre ébredtünk.

Weben megnéztem, hogy a Pico Arieiro kilóg e felhők fölé. Felhő sehol, akkor uccu Pico Ruivo, hátha látunk majd valamit.

Útközben beugrottunk a közértbe, tejért, sajtért, ezértazért.

Megint nem tetszett a pénztárosnak a százasom. Örülök, hogy nem hoztam kétszázast vagy ötöst.

Egy óriási erdei tisztáson nagy tömeg. Buszok, személyautók, kistehergépkocsik.

Nézem mi itt a látnivaló, de sok minden nem látszott csak Madeira szemétégetője.

Rá kellett jönnöm, hogy ezek nem turisták, hanem helyiek. Kijöttek piknikezni. Hoztak fát, főznivalót és innivalót. A hely tele volt kő tűzhelyekkel, amin főztek. A gyerekek futkostak, ordibáltak, a felnőttek meg beszélgettek, vagy az ennivalót készítették.

Felkanyarogtunk Riberio Frio-ig olyan utakon, amiket már részben bejártunk, de volt olyan is, amit még nem. Riberio Frionál viszont lehidaltunk, akkora volt a tömeg, hogy nem tudtunk az úttesten előre haladni. Vagy tíz nagy busz, rengeteg személykocsi és taxik. A csoportos turizmus tragikus képét láttuk itt. Átvergődtünk rajtuk és elmentünk Faial fölé, ahol egy kocsmában kávéztunk. Kocsma mellett csúcs kilátású parkoló.

A kocsma szomszédja a közért és partvisbolt volt, persze vasárnap is nyitva. A tulaj vagy eladó a bolt előtt mosta a Pözsó 507-esét, ami szerintem elég új volt. A helyi lakosság ott szívatta valamivel, de nem értettük, rájönni sem tudtunk mivel.

Innen átmentünk a helyi szakadék túloldalára, ahol nem fogjátok kitalálni, mit találtunk. De de, egy másik kilátót. Innen is körülnéztünk. Gabi csetelés közben rálépett egy kóbor kutyára. Nem volt vak komondor, így nem esett át rajta, megúsztam egy csomó problémát.

Neki veselkedtünk Pico Ruivonak. Nem volt nehéz, mert ültünk a fenekünkön a kocsiban.

Becsülöm a sok túrázó kitartását, akik erre a hegyre felmásznak.

A tengerszintről majdnem ezernyolcszázig felmentünk autóval. Az út elég gatya, de nagy autóbusz is volt fenn. Itt már a felhők átbuknak a hegygerincen. Gondolom a kicsapódó pára gyűlik össze az útszéli patakokban, mert száz méterrel lejjebb, már egészen tisztességes mennyiség vágtat lefelé az útak szélén. Nagyon szép hely ez is a maga formájában. Kisebb bokrok vannak, a köveken pedig gyíkok próbálják a ki-kibukkanó napsütést elkapni.

Némi fotózás után leereszkedtünk Santanába, ahol a helyi piac mellett megálltunk termelőktől gyümit venni. A település ezen részén elég nagy volt a káosz. Mindenki parkolt ahol éppen kedve tartotta. Nem volt kitéve megállni tilos, így az út szélén hagytuk az autót, amíg körbejártuk a tíz – tizenkét árust. Mire visszaértünk az autóhoz meg is jelent a helyi seriff és a helyettese. Gondolom szóltak neki, hogy rövidesen dugó lesz a településen. Időben elhúztuk a belünket, mielőtt lehúznak minket.

Lekacsáztunk Machicón keresztül. Az autópályáról kijöttem korábban, mert megint kitaláltam egy rövidebb utat. Nem térek ki rá részletesen, hogy eltévedtem és egy Soroksár külsőn levő népbutító kocsmára hasonlító intézmény mellett kerestem magamat. Itt tényleg a helyi lecsúszottak szórakoztatták magukat. Végül meglett az az utca, ahonnan elértem a Hortensiához vezető kereszteződésnek azt az ágát, amit még nem láttam. Nem véletlenül nem láttam.

Amikor hegymenetben megálltam a stop tábla mellett, akkor ugyanaz volt a helyzet, mint a minap említett olajleeresztő csavaros manusnál. Ha a vízszintest akartuk volna megállapítani, akkor az valahol a lábujjam és a köldököm közötti húzott egyenesre eshetett.

Érdekes olyan helyen megállni, ahonnan indulva nem tudod mi van előtted, úttest vagy járdaszegély, esetleg nyugdíjas öregasszony.

Hazaértünk, jó volt a mai nap is.

Holnap hétfő, délben belül leszünk a 72 órás check-in időn. De van még három teljes napunk. Hétfő, keddre kell programot kitalálnunk, a szerda már adott, akkor visszamegyünk délnyugatra kanyarogni és Ribeira Braván egy búcsú ebédet enni.

Eltelik lassan három hét. Úgy érzem majdnem mindent láttam, amit akartam, talán egy kis városi kujtorgás kellene még, de abban sem vagyok biztos.

Pá emberek!

2015.04.27

Húsz.

Szottyos hétfő. Gabinak is szottyos a kedve.

Nekem sincs országos nagy kedvem semmihez. Egyedül az izgat, hogy itt ülök Madeirán és ki merem az előbbieket ejteni. Mások szerte-szét loholják az agyukat, én meg itt verem magam, hogy nincs kedv.

Végül úgy döntöttem, hogy elmegyek egyedül egy kis dieselt égetni. Úgyis beállt egy minden eddiginél nagyobb hajó a kikötőbe, amit meg kellene nézni közelről, na meg halaszthatatlan fagyi beszerzést kell csinálnom.

Reggel csináltam egy leltárt a Google Maps-on, hogy hová kellene még elmennem, mik azok a helyek, amikre nem mentem még el és otthon emiatt mérges leszek magamra. Tervekkel felvértezve neki gurultam, és elhatároztam, hogy a városba az „ide nem fordulsz be” utcán keresztül megyek le.

Unalomig ismételni nem akarok, de az történt, hogy befordultam és nem láttam hova fogok leesni. Mikor végre átbukott az autó a peremen, akkor megállt bennem az ütő, a féket meg kitapostam a motortérbe. Benéztem a visszapillantó tükörbe, ahol egy öregmercis taxis széles szájjal vigyorgott bele a hátsómba, pedig az ő autója nem állt messzebb a hátam mögött öt centinél. Szerintem teljes biztonsággal tudta, hogy tolatni nem fogok, előbb utóbb akár a saját szaromon is de valahogy csak lecsúszok a völgybe. Egyesben, fékkel és gyöngyöző homlokkal kétsaroknyit lentebb ereszkedtem, aztán kijobbráztam, vezethet az az utca ahová akar, ennél minden jobb. Lelki szemeimmel láttam ahogy a fékcső szétdurran alattam és én szétkenődök odalenn egy hullámtörő beton tripodon. Az utca visszavezetett enyhe emelkedéssel a főútra, amiről az imént lekanyarodtam úgy száz méternyire innen. Akár mehettem volna még egy kört, és felvehettem volna középső névnek a Kurázsit is.

A városig kiegyenlítődött bennem az adrenalin és navival nekiindultam Funchal egyik legrondább részének. Ez a „Rua Maximiano Sousa MAX” felső része. Ijesztően futurisztikus hely a nagy büdös semmiben. Ez egy osztott pályás térkővel kirakott duplasávos út, ami sehová sem vezet és tulajdonképpen semmi nincs mellette. Az autópályáról is kiszúrhatja a figyelmes nézelődő ezt az utat. Tök úgy néz ki mintha ide egy nagyszabású terv készült volna valaha, aztán mire meglett az út elveszett az ötlet vagy elfogyott a pénz. Azért jöttem ide, mert látnom kellett, hogy a 2009-es street view óta változott-e valamit a dolog. Nos nem.

Mivel az egész várost a street view-n ismertem meg, úgy határoztam, hogy innen elmegyek abba az utcába, amit több mint egy éve az elsők között csodáltam meg. Ez az utca rendkívül keskeny, rendkívül meredek és zsákutca. Ennek ellenére busz jár fel a felső végére.

Deja Vu a javából. A google nem adja vissza azt az élményt, amit ez az utca nyújt. Eszelős.

Google Mapson: 32°40’56.0”N 16°56’17.8”W

Amikor az alsó végéhez értem a navi azt mondja, hogy forduljon jobbra. Nebazz, itt kerítés van. Mégsem. Kerítésre nem festenek sávokat.

Egyesben nekiveselkedtem. Mókás így, mert a behajtás egy ív belső feléről indul. Hogy el tudd képzelni ez olyan, mint amikor a nyílhegyről be akarsz kanyarodni a nyíl szárára, csak hogy azért ne legyen olyan egyszerű ez a szár nem abban a síkban van, mint amiben a nyílhegy.

Megvan? Ha nincs, akkor vegyél egy jegyet repcsire, bérelj egy ilyen kis Fosvágent és uccu. Ilyen jót még úgyse tojtál.

Szóval a forduláskor nem látsz semmit. Reménykedhetsz, hogy nem jön lefelé egy sárga busz. Sőt abban reménykedj, hogy semmi sem jön lefelé.

Nekem nem jött, így egyesben háromezerötszázas fordulatszámmal kocogó nyugdíjas tempójával araszoltam felfelé. Helyi öregasszony nézett az egyik kapuban, tőlem harminc centire, hogy „mi a francot keres ez itt?” Kettesre esélyem sem volt egyelőre. Jobban mondva semmire sem volt esélyem. Keményen markoltam a tíz óra tíz percet, arcomat mereven előre szegeztem, szemem csak előre nézett. Olyan voltam folsziban mint a vitorlás hajók orrán a szobor.

Még negyed úton sem jártam felfelé, amikor már azon agyaltam, hogy fogok lejönni. Gondoltam arra is, hogy lejövök majd a busszal, a kulcsot meg odaadom a Sixtes segélyszolgálatnak, hogy szedje le a magaslesből a kocsit. De végül felértem.

Ennek az utcának a felső vége maga a csoda. Az itt levő parkoló kocsik hátulja kilóg a mellette épült ház teteje fölé vagy három méterrel magasabban. Egy kis lépcsőből álló méter széles utcácska indul innen lefelé. A kilátás gyönyörű.

Egy negyed órát csodáltam a helyet, ide gyalog nem tudnék feljönni, az biztos.

Lebátorkodtam magam, szépen lassan. Jött busz is szemből, kisebb a szokottaknál. Feltapadtam a falra, mint egy freskó, el is dübörgött mellettem felfelé, füst nélkül. Az utca végén, amit az imént kerítésnek becéztem, most ijesztőbb volt. Ki kellene balráznom, de semmit sem látok se balra, se jobbra, ami öt méternél messzebb van. Homlokomat nyomja a kormánykerék. Ha itt nekiindulok és a főúton jön valaki, példának okáért, úgy ahogy én jöttem idefelé, akkor kész a reccs. A kijutás érdekében ablak leteker és jön a balfülszabály, majd a jobbfülszabály. Ha mindkettőben, kuss, akkor gázt neki, iszkiri.

A bevásárló listámhoz felírtam három csomag tisztasági betétet, meg beszélnem kell egy urológussal is asszem.

Kerestem egy félreeső parkolót, ahol meg tudtam állni és belőttem a naviba az utolsó előtti nem látott helyet. Sokadikra sikerült csak, mert a kéz koordinációm még nem volt a tökéletes, így az öt colos képernyőn is képes voltam egy kilométerrel mellébökni remegő mutatómmal.

Ez a hely a szállodasor volt.

Erről sokat nem tudok nektek mondani. Ennél lehangolóbb helyet még nem láttam. Sárkunyhóhoz szokott énemet a hideg rázta ettől az iparosított turizmusra épített borzalomtól. Tömeg mindenhol, de bődült nagy tömeg. Orvosi tisztaság, rendezettség. Minden mesterkélt.

Oda soha többé.

Túrámat befejezendő visszakanyarogtam ahhoz a modelo üzlethez, amiben elméletileg első vásárlásunkat terveztem meg egy évvel ezelőtt.

A pinceparkolóban ki van kapcsolva a beléptető, ingyenes a parkolás. Hétfő egy óra lévén kocsi alig van benn. A közért itt is óriási, a légkondi jó, mert a halszag csak az utolsó pillanatban érezhető, amikor a pult elé kerülsz. Ez a Camachai szupermarket után a legjobb közért. A várostól messze van, a 11-es kapunál van a körforgalomnál. (ha holnap itt kívánnál tejes kiflit venni)

Hazafelé siettem, hogy ne olvadjon ki a fagyi a csomagtartóban. Szembe autó rám villantott, gondolom a lámpa miatt, mert égve felejtettem. Itt meg nem használják, csak alagútban és a gyorsforgalmin.

Lendületes menetemet a kocsma előtt az úttesten parkoló kocsisor fogta vissza annyi időre, amíg elhaladtak a szemből jövők.

Hazaérve még üres volt a parkolóhelyem. Ez azért volt lényeges, mert ma érkeznek a szomszéd egyszobás bérleménybe, és szerettem volna én diktálni a játékszabályokat, hiszen csak többször pukiztam már az udvaron, mint ők.

Később megis érkeztek, valószínűleg franciák. Olyan helyen lakhatnak, ahol bokor van a barlang előtt, mert az ajtón levő kilincset nem ismerik. Állandóan berántják az ajtót. Lehet, hogy a gömb alakú kilincs egy megfejthetetlen rejtély a számukra. Ha így meg tovább, akkor este összeakasztjuk a hajunkat. Úgy felbaszták bennem az agyat, hogy most kiöntöm az ajtójuk elé a maradék samponomat, itt már úgysem mosok hajat.

Repjegyeimet becsekkoltam ülésileg. Szomorú lettem, hogy már nincs 72 órám ezen a szigeten. Idén. Jövőre azt hiszem visszajövök.

Na most menek fagyizni, pá emberek.

2015.04.28

Huszonegy

Mai kitalációm Faja dos Pedros.

A terület érdekessége, hogy egyetlen megközelítési lehetősége egy lift. Állítólag nem vezet le út, de ettől függetlenül találtam lenn egy teherautó roncsot és egy lánctalpas gépet is. Ezeket biztos nem csak a gravitáció hozta le, ahhoz azért eléggé egyben voltak. A sziklafal barom magas, aki kíváncsi rá hány méter az guglizza ki.

De hogy sorban meséljek, odafelé a gyorsforgalmin működött az egyik elektromos értesítő tábla, ami egyébként mindig sötét szokott lenni. Figyelmeztetés volt rajta, hogy a pályán állat van. Lassítottunk, mert nem jó semminek nekimenni. Nem sokkal feljebb egy sárga piros kocsi állt a belső sávban villogókkal és éppen egy nagytestű kutyát emeltek fel rá. Olyan németjuhász forma volt, amennyire láttam, annak ellenére, hogy fajkutyák itt a szigeten 10 kiló felett nem nagyon vannak.

A gyorsforgalmi be van kamerázva végig. Az hogy nézik is a képet és nem alszanak előtte, az szimpi. A kutya mentés meg nagyon szimpi volt.

Elsőre meg találtuk a célunkat, csak a lehajtásnál tettem bele egy violinkulcsforma kacskaringót. Ezt remélem nem nézte a kamerás manus.

Egy Cabo Girao szerű függőleges sziklafal tetején voltunk, ahonnan egy ijesztő forma drótkötélpálya ment le a mélységbe. Ez a lentiek teher felvonója.

A személyfelvonó egy kicsit lentebbről indul, onnan ahol a sziklafal függőleges részének felső része van, mivel ez tulajdonképpen egy lift. A kicsit lentebb azért enyhe fogalmazás, mert jöttek felfelé emberek, akik sűrűn meg-meg álltak, láthatóan kifogott rajtuk a mászás. Gabi jött az ismeretlenbe, én jutúbilag tudós voltam. Ő nem tudta, hogy a felső vég a kisebb séta, az alsó még elég magasan tesz le a tengerparthoz képest, ahol az étterem van.

Kifizettem 15 eurót két liftjegyre. Nem olcsó, de gondolom ennek a gigászi szerkezetnek a karbantartása sem öt cent. Valószínű, hogy a liftes és a lenti étterem, meg a lenti vendégházak egy kézben vannak. Nem lehet egyszerű ezt gazdaságosan üzemeltetni.

Beszálltunk a teherautó vezetőfülkéjére hasonlító fülkébe az ijesztő mélység felett. A dolog baromi lepusztult volt. Volt velünk két francia is. A jegyárus-liftkezelő muki oktatást tartott. Angolul és franciául perfekt beszélt. Érdeklődött, hogy nekünk milyen nyelven mondja el a tudnivalókat. Sajnos klingonul nem beszélt így elmondta angolul körülbelül azt, hogy a felfelé gombot ne nyomjuk meg, hanem várjunk négy percet és hat óra előtt valami fontos van. Bólogattam, hogy marhamód értem. Oké, oké. A felfelé gombbal kapcsolatos valami nagyon fontos volt a mondanivalójában.

Naszóval lemenetben lefotóztam a négy nyelven leírt warningot a falról, gondoltam majd lenn lefordítom. A hat óra meg nem nagyon érdekelt, az nagyon soká van. Végül nem fordítottam semmit, mert úgy gondoltam, hogy a fülke érkezése után kell várni négy percet, amíg odafenn kihűl a motor, vagy a fene se tudja. Gondoltam, majd rátapadunk valakire, aki ha elbassza a dolgot, akkor majd ráfogjuk, mi meg valahogy csak leéljük idelenn az életünket.

A lift úgy öt percig ereszkedik. Sokat ront az élményen a matt plexi és a matricázott üveg, ami ezen a szerkezeten van. Kifelé kilátsz, de fotózni nem lehet rendesen.

Leérve ajtó kinyílt, és egy barlangon keresztül megkezdtük a lefelé sétát. Amikor kiértünk a mini alagútból, a fejünk felett hálók voltak kifeszítve, benne méretes szikladarabok, és még méretesebb lyukak. Reméltem, hogy ez csak díszlet, a köveket is csak a hely dramatizálásának érdekében dobálták bele a lelkes helyiek. A nagy lyukakra a hálón gondolni sem merek, hogy teszem azt egy kő ütötte át valamikor. A lépcső nem volt vérfoltos, ami azért némileg megnyugtató. Ha valaki fentről lerúg egy kicsi kavicsot, akkor az mire leér akkora slunggal jön, hogy lassulás nélkül átrohan rajtam.

Hosszú kacskaringós lépcsőn, majd lejtőkön értünk le a tengerparti részre. Itt üzemel egy kis étterem, van egy pár magán házikó és azt hiszem két vendégház. Az étterem mindentől távol van, aki ide jön a vendégházba, az max a sirályokat fogja hallani.

A strandon két ember volt csak. Lementem a köves partra, belenyúltam a vízbe, hogy emellé is tehessek egy pipát. Kellemes hőmérsékletű volt és kifejezetten tiszta.

Az étteremben megrendeltük a disznónkat és mangó levet. Érdekes módon az árak nem voltak itt sem magasak, pedig itt nagy forgalom aztán biztos nincs, legalábbis így áprilisban.

A mangólé olyan sűrű volt, hogy nem dőlt el benne a szívószál. A roston disznó a körettel, zöldséggel együtt olyan bődült nagy adag volt, hogy nem is tudtuk megenni az egészet. Pincérfiú csodálkozott is. Gondolom a többi turista még a csontot is megeszi.

Jattal együtt volt egy negyvenes, kávékkal plusz mangólével.

Visszafelé a lifthez húztuk a belünket, úgy tele voltunk. Jó fél óra volt az út ami a fiataloknak 5-7 perces lehet. Beszálltunk a csúcstechnikába és vártuk egy darabig a kilövést, de nem történt semmi. Így megnyomtam a négy perces gombot. A lift elindult.

Odafenn nem puskával várt a kezelő, így bizti nem baszkuráltam el semmit.

Behajtogattuk magunkat a Folsziba, kiszorítottuk belőle a levegőt. A súlyunktól olyan alacsony lett, mint egy Ferrari, de ez maradt az össz hasonlóság.

A terveknek megfelelően elmentünk a reptérre, mert Ági szerint van az elsőn egy selfcseking gép. Ez azért kellett, mert printert nem hoztam, a jegyet meg jó lenne kinyomtatni. Az androidos beszálló kártyában baromi módon nem bízom. Nem is tudtam rávenni, hogy azt tegye, amit én szeretnék.

Egy kis kitérőt teszek és szülémnek elmondanám mi is ez szarakodás.

Modern világunkban odatol az ember párszázezret repjegyre. Na ezért nem kap semmit a kezébe. Az égvilágon semmit. Kap egy hat karakterből álló szám és betű keveréket amit a fülébe súgnak, oszt jónapot. Haza lehet csattogni néhányszázzal könnyebben. Ha a jegyárustól kérsz számlát, meg hasonlókat, azt akár el is dobhatod, mert a kutyának sem kell.

Aztán, ha elérkezik az utazás előtti 72. óra, akkor ráronthatsz a számítógépedre és benyomkodod neki az utazásod napját és a hat betűdet, amit kaptál a sok száz pénzedért. Ezután a cseles kérdez tőled egy komolyat. Mi a vezetékneved?

Ha ez a 6 betű és a név stimmel, akkor megadhatod hova akarsz ülni a gépen, aztán esküt teszel valamire a csomagoddal kapcsolatban, és ha ezt is megvan, akkor kinyomtathatod a beszállókártyád.

Ha van nyomtatód.

Ha nincs, akkor lehet okos telefonoddal kínlódni, mert Frankfurtban láttunk egy lányt, aki azzal szállt be. A képernyőn ott volt a „vonalkódja” és a készülékét adta oda a kapu személyzetének. Na ez nekünk túl kockázatosnak tűnik, ragaszkodunk a papírunkhoz.

Szóval mivel nincs nyomtatóm itt, ezért kimentem a reptérre ahol van ez a selfchecking gép.

Az egy számítógép a hasában egy nyomtatóval. És kinyomtatja a jegyet, ha tudod a betüidet és a vezetékneved. Van boldogság.

A reptéren eltöltött a boldog érzés, hogy nem kell még gépre szállnom. Kinn az üvegen túl süt a csodálatos tavaszi napsütés, minden kék, kék az ég, kék a tenger. Itt minden tökéletesen rendben van. Azok, akik benn vannak, elmennek most én meg itt maradok, a boldogság szigetén.

Még egy teljes napot…

2015.04.29

Huszonkettő

Elérkezett ez a nap is, az utolsó teljes napunk a szigeten. Remélem csak idénre mondom ezt, és lesz még lehetőségem és lesz még vágyam visszajönni ide.

Kövezettek meg érte, de ez a három hét elég volt itt, a sziget egyelőre elfogyott számomra, mint kirándulás, nyaralás. Persze itt tudnék maradni életem végéig is, nem sírdogálnék nagyon, de ahhoz sok mindennek másképp kellene lennie.

Szép ez a sziget, ha itt nyaralsz, ha van sok pénzed. Ha nincs munkád, akkor nagyon savanyú tud itt lenni a szőlő.

Szóval ma reggel egy gyors leltár, mi maradt ki a látnivalók közül.

Rabacal, a kötelező turista hely.

Ok, az idő kitűnő, menjünk fel utolsóként a fennsík leghíresebb pontjára.

Elindultunk a gyorsforgalmin. Google okostojás navi mondja menjek le, mert baleset van. Nem mentem le. Mire odaértünk már el volt minden takarítva, volt némi törmelék az út szélén, meg volt lépésben menet. Szóval azért itt is vannak balesetek. Egyébként ma elég sok mentő rohangált. Lehet, hogy itt is vannak frontok?

Elmentünk egészen addig a gyorson, amíg le kellett jönni róla. Itt Gabiba belefagyott a reggeli szusz, amikor meglátta melyik utcába akart bevinni a navi, ugyanis elsuhantam mellette. Nem vettem észre hogy utca. Nem nagyon ütött el a kőkerítéstől. Gabi röhögött: „meg ne merj fordulni, kékre tett a navi, jó ez az út is”.

Jó is volt, nem emelkedett vészesen, de egy jobbos kanyar után az út közepéből két hatalmas fa volt kinőve. Nem vicc, a záróvonal a fatörzshöz vezetett. Az autók és a buszok két oldalt tudták kikerülni. Olyan kevés volt itt a hely, hogy nem tudtak köré járdaszigetet építeni, egyszerűen körül aszfaltozták. Távolabb a tehetős út közepi fák már kaptak kis szigetecskét.

Azt eddig nem is említettem, hogy az egész sziget öntözésileg be van csövezve. A köztereket a föld alól kibújó öntözőfejek locsolják. A tegnapi Faja dos Pedrosban pedig a felszínen végigvezetett csőkígyók engednek vizet a növényzetnek.

Na, visszatérve az útközépi fához, megálltunk és fényképeztünk, azért ilyet nem mindig látni.

Sok-sok kanyar után felértünk Rabacalnak nevezett helyre. Bődületesen sok ember, rengetegen túrára öltöznek, és indulnak szerteszét.

A kilátás csodálatos a szikrázó napsütésben. A felhők alattunk vannak legalább 3-400 méterrel. Az ember úgy áll ott, mint a bocikák, értelmes fejjel nézzük a számunkra olyan felfoghatatlan látványt. Ezt nem lehet leírni, ezt tényleg látni kell. Nagyon sajnáltam volna, ha ez kimarad. Más élmény, mint a Pico Aierioról lenézni, más egy hegycsúcsról és más egy fennsíkról lenézni. Ott sziklák, itt bő vegetáció látható lentebb.

Kibámultuk magunkat és elindultunk visszafelé, mai programként még Riberia Brava finom marha minyonja és egy tankolás várt ránk.

Mivel természetesen ismét elcsesztem a levezető elágazást kénytelen voltam egy busz által üldözve tovább menekülni a fennsíkon megfordulási lehetőséget keresve. Azért könnyű ezeket az elágazásokat eltéveszteni, mert nem sok helyen van táblázva. Néhol csak az a jel az útelágazásra, hogy hiányzik egy útszéli kőoszlop a sorból. De ebből még nem tudni, hogy kidöntötte valaki, vagy egy út van a hiány túloldalán. Na mindegy, elveszni a szigeten nem lehet, előbb utóbb a tenger véget vet bolyongásodnak.

Azon az úton mentünk le, amely mellett a vízbefúlt disznót ettük tengeri törmelékkel. Padlóig nyomtam a gázt és úgy elsöpörtünk a hely mellett, hogy szerintem még most is szedegetik össze a terítőket, amiket a szelünk szerte szét szana.

Itt a gyorsforgalmi felé vezető út nagyon jó minőségű lehetne söpörni rajta, de nyolcvan a korlát, mert nagyok a lejtései. Szerintem a gyorsforgalmi szabványos 6%-kánál meredekebb. Itt vettem észre, hogy fékezéskor a kocsi eleje beszitál és rázkódik az egész szerkezet. Vagy elromlott csikóban valami, vagy csak nem vettem észre eddig. Mindenesetre holnap megszabadulok tőle.

Ribieria Braván a boci minyonos vendéglős csaj megismert minket. Minyonoztam, Gabi csikkenezett, mégpedig olyat, ami sonkába volt tekerve. Olyan adagok voltak, hogy a fele megmaradt. Pedig aki látott minket mostanság, az tudja, hogy a gyomrunk akkora, mint egy tíz literes marmon kanna. Nekem még a minta is olyan rajta, csak fejjel lefelé van, a füle meg félig leszakadt és alul lóg.

Miután dudára zabáltuk magunkat, az ifjú hölgy meg akart vendégelni minket két pohár marakudzsa likőrre, amit autóvezetésileg nem fogadtunk el, remélem ezzel nem sértettük meg. Kapott bő jattot, úgyhogy béke vele.

Ucsó programunk a csikó itatása egy BP kútnál, ahol reménykedtem, hogy kijön egy kutas. Átjöttünk az egész városon, megnéztük utoljára a parti sétányt, meg a kikötőben álló Mari Királynő Kettőt. Átjöttem a sziget utolsó olyan alagútján, amit még nem használtam. A szigeten töltött durván 500 órából legalább kettőt töltöttem különböző alagutakban, mert van itt nem kevés, köztük közel három kilométeres is. Az egyik ilyen hosszúban láttunk egy gyalogos nőt is menetelni a szmogban.

Naszóval odaértem britispetrolhoz. Le se szartak, itassak ahogy tudok.

Beálltam egy kopott kocsi mögé és vártam, hogy elhúzzon. Jön is mama vagy 65 éves, beül és nem megy el. Hadonászik portugálul. Azt hittem hogy ezt a mutogatós játékot már ismerem, de nem jött be. Fingom sem volt arról, hogy legyek vannak a kocsijában, vagy telefonon beszél valakivel széles gesztusokkal. Mindenesetre eltolattam mögüle és beálltam a kútfej túloldalára.

Na ott tutti nem tankolok, láttam már hülyenős videót eleget. Nem akarom magam is ott látni, ahogy próbálom tépni a slagot a kocsi túloldalán levő tankhoz. Ráadásul mint mondtam ezeket a kútfejeket szerintem Henry Ford is használhatta. Ebben a cső fix rögzítésű felül.

Közben rájöttünk mamzer bajára is, nem ment az önindítója. Megkérte az autómosó hobbitját, hogy lökje meg hátrafeléa rozsdát, hátha rükiben berántja a reaktort. Nekem aztán tökmindegy volt, hogy indul-e vagy hátul a falon végzi, nekem szabad lett a jó oldalon levő kútfej, uccu oda mielőtt egy másik portugál megszállja.

Mivel benzinkutasilag továbbra is mínuszban voltam, nekiálltam kicsi kezemmel tankolni. Eleinte minden jól ment. Leemeltem a fekete pisztolyt és vártam két percet mire ez a technikai műremek észrevette, hogy egy pisztollyal kevesebb van benne. Végre lenullázott. Remélem tényleg a kútfej szopatott és nem a kutas, aki több mint öt perce szórakozhatott rajtam, látva a nagy marha határozatlanságomat..

Laza mozdulattal belöktem a pisztolyt a likba és elkezdtem engedni a matériát. Fejszámoltam: 400 km, hat literrel, az durván huszonnégy lityó. Érdekes hogy a tank műszer az háromnegyed felett áll…

Bemegy tíz lityó lekattan.

Gondoltam habzik. Az összes kutas ezután még belenyomott egy valaggal. Megvártam míg a hab elül és rárántottam. Bele sluttyant még egy pici, katt. Megint vártam és adtam neki még.

Ekkor kifolyt a cső végén az anyag. Lefényképeztem. Nem hab volt benne, hanem színültig tele, kupakig.

Gyerekek, kizárt, hogy három literrel jártam a napokban száz kilométerenként.

Ott állok, mint egy hülye és nem értem a helyzetet. Tele a tank levegővel, ami nem tud kijönni? Hát csak nem fogok egy négy éves folszit büfiztetni…

Leszarom. Így kapja vissza a Sixt.

Most „itthon” vagyunk, készülök a csomagolásra.

Nem tudom mit érzek. Majd holnap megírom.

Sziasztok, ha nem jön közbe semmi, holnap ismét beállok a megszállott magyarok közé.

Pá mindneki.

2015.04.30

Huszonhárom

Game over man, game over…

Ma reggel arra ébredtünk, hogy a szabinknak vége. Gabi nem sokat aludt, én egészen hatig húztam a marhabőrt.

Utolsó kimaradt cuccainkat megpróbáltuk belegyömöszkélni kínai gurulós szarjainkba. Ez az olcsó gurulós arra jó, hogy könnyebben kitolhasd a kuka mellé, mert fizikailag olyan gagyi, hogy az jajj. Ez csak az első használatkor derül ki, mert újnak nagyon csili-vili. Gondolom öt euró lehet az előállítási ára, a maradék 35 pedig az idehajózás költségre, mert kétlem, hogy a kínai belerak valamit, és nem 60 liter pekingi levegőt küld benne ide.

Nem is értettük, hogy attól a pár apróságtól, amit pluszban hozunk, miért lett ez a szerencsétlen ilyen nehéz.

A reptérre egyben kiértünk. A sors hülye vicce lett volna, ha pont ezen a napon ér valami baleset, koccanás. Annyira szétestem a mai napon, hogy a fejemből leürült a Madeira térkép is. Így bénáztam a 13-asnál a gyorsforgalmi felhajtón.

Itt el kell mesélnem nektek, hogy a gyorsforgalmin 80 és 100 a max sebesség. Ahol rövid a felhajtó, ott a fennlevőknek vissza kell venni a sebességet 80-ra. Nem nagy divat a belső sávba történő átsorolás. Aki fel akar jönni az megáll, és föltúrázza a gépezetet, hogy ki tudjon lőni a megfelelő pillanatban. Hogy értsétek mi is az ábra, a rövid felhajtó hossza a húsz centitől a tíz méterig terjed. A hosszú felhajtó már akár ötven méter is lehet. Ennél hosszabb extralong felhajtó szerintem csak ott van, ahol az elnök lakik.

Naszóval reggel nyolckor a maderiansok épp munkába hajtanak. Elég nagy a zsufi, de sikeresen be tudtam csűrni magam a bádogvonulásba. Szépen enyócvanaztunk a reptérig. Ott a triplaspirál megoldással ráfordultunk a Sixt parkolóra.

Kipakoltam a két rokkantkordét, a lábukon/kerekeiken képtelenek már megállni. Kitettem a kézi pogyókat is. Gabié olyan, mint egy jóllakott rozmár, pedig 10 rugó volt nettóban, hogy bassza meg a Sámson Állj. Gyorsan elkezdtem körbefotózni a Folszit, hogy később vita esetén legyen valamim. Akkor érkezett mögénk egy másik ugyanilyen tökély, csak az szemmel láthatóan fiatalabb volt. Csodálkoztak is mit fotózgatok.

Közük hozzá? Én erre masztizok…

Jött a Sixt lédi, körbefutotta az autót, megnézte van e rajta horpi. Szerintem a karcit nem számolta, mert akkor két nappal korábban kellett volna kijönni. Megnézte, hogy telit mutat-e a tank műszer, meg leírta a kilométert, oszt barom nagyot vigyorgott a Kiss néven. Puszit nem kapott érte.

Aláírtam valamit, remélem nem az adásvételit, és mehettem isten hírével.

Lefotóztam mindent utoljára a reptéren, Gabi elszívott egy doboz cigit, hogy legyen benne elég füst Lisszabonig. Aztán beálltunk a nagykígyóba a sekuhoz.

Fél óráig mentünk a madzag labirintusban, mire odaértünk a tüdőszűrő állomáshoz. Én átlibbentem, de Gabi bebukta. Szerintem annyi füst volt benne, hogy nem tudták átvilágítani. Csengett, és berregett körülötte a kapu. Kiültették a kispadra, várnunk kellett egy hölgyet, aki majd letapizza. Hiába jeleztem jóképű maderians szekusnak, hogy tapizzon nyugodtan, nem verem meg érte. Nem mert belekezdeni, szerinte nem végzett volna munkaidő végéig, itt meg rosszul fizetik a túlórát.

Tapi után kimentünk a teraszra, én fotóztam, piát vettem, Gabi ismét füstöt.

Lefotóztuk a gépünket amint beérkezik. Női másodpilótánk lehet, ezt majd később kiderítem.

Lefotóztam és videóra vettem a felszállást, kíváncsi vagyok milyen lesz tévén. Kis fos ablakon a fényképezőtől nem láttam ki, így hál istennek a könnyes búcsú elmaradt.

Most tolják erre a taligát a sztyuvik, jön a halas szendvics.

Egyelőre zárom soraim, folyt köv. Lisszabonból.

Leszálltunk Lisszabonban.

Ez már Európa. Nyüzsgés a köbön.

Lepakoltunk, egy szabad helyen és vártuk az idő múlását. Elmentem Gabinak szmoking rúúmot keresni. Sápítozott nekem, hogy el ne tévedjek. De én bátran nekivágtam az ismeretlennek. Három hete is sikerült olyan helyekre tévedni ezen a reptéren, ahol szerintem még a karbantartó sem jár.

Lisszabon füst mentes reptér lehet, mert sehol sem találtam dohányzó helyet. Egy helyen volt egy tábla, de nem volt odaírva hány kilométer. Mentem a jelzett irányba, de a tűréshatárnál visszafordultam. Idáig taxival se jönne el cigizni. Visszafelé teljesen véletlenül egy bazinagy üvegvitrint vettem észre, amiben emberek voltak. Nos az volt a cigi fülke. Akkora lehet, mint egy minibusz a várban.

Van itt egyébként minden más is. Nyitott relaxágyak - csak egy kis kerítés választja el a loholó emberektől – itt néhányan relax helyett alszanak kőkeményen. Más helyen vannak kitéve monitorok, és valami pc is lehet a közelében, mert egy mamzer vadul netezett rajta.

Gabit beküldtem a füstkonzervbe. Elég nagy lett ott a forgalom, három slukk után ki is jött. Valami nem jól mehetett abban a dobozban, mert egyre több füst került ki az ajtón a folyosóra. A végén már odakinn is olyan tömény lett a levegő, hogy nem lehetett megmaradni.

Elpályáztunk, hogy hódolhassunk a másik oltár előtt, irány a budi. A férfi a szokásos összehugyozott hely. Tuti hogy a portugáloknak rövid a pöcsük, vagy túlzott az önbizalmuk.

Rá kellett jönnöm arra is, hogy öregszem, mert nem megy a társas vizelés. Amíg álltak mellettem nem tudtam mást csinálni, mint számolni a mikrocsempéket a falon.

Egy ürge fogat mosott a hátam mögött, olyan hanggal, ami annakidején a Zsigulikból jött ki, amikor visszatolták durvába. Kétszer háromszor lehörgött, ez elvonta a figyelmem a mellettem állókról és siker koronázta az ügyemet.

Gabi később mesélte, hogy a nőiben meg peepshow van. Ott olyan fényesre van vikszolva a padló, hogy tükörként funkcionál. Így az ajtó alatti fénygeller tökéletesen adja vissza mindenki alsófelét, amikor éppen papírért hajol oldalra.

Amikor túltettük magunkat alantas dolgainkon elbattyogtunk a kapuhoz, ami ki volt írva nekünk. Aztán sorbaálltunk mert egy hang fentről az mondta, hogy az jó nekünk. Aztán a hang fentről mást is mondott, mire csürhénk műveltebb része elindult egy másik kapu irányába. A mi kapunkon másik gép állt, nem tudták időben befejezni a beszállítást.

Oslo-ba tartott. Az ugye skandináv?

Mi a csürhe műveltebb része után indultunk, hátha ragad ránk valami. Menetelés közben jött a mail a csekkmájtripről, hogy kapuváltás van. Innentől már oszthattam volna az észt én is…

Gépmadár beállt, szálltak ki az ide tartók. Megnéztem, milyen gép is ez. Megállt bennem az ütő. A gép szárnya nem 321-es szárny, hanem 320-as. Abban nincs 33-as sor. Nabazz beszopom ezt is. A TAP nem olyan mint a MÁV, hogyha sok az utas odacsatolunk még egy kocsit. Nincs pótos erbasz. Gyorsan leolvastam a gép nevét.

Tudjátok a gépeknek nevük van, tök úgy, mint a Dunán a hajóknak a Vöcsök, meg a Sirály, meg a fasztuggya milyen madár. Itt is van némi képzavar, mert ugye a hajó úszik a vöcsök meg repül. Nos ennek a repülőgépnek a neve meg valami Carlos dos Repulosz, aki ugye ember, és inkább tud úszni, mint repülni. Na mindegy ne merüljünk ebbe nagyon bele. Carlos nevét megtoldottam a TAP szóval és a gugli kitekerte, hogy az biza egy 321-es. Olyan öreg, hogy az elsők között kapott szárnyakat. A 321-es új típusú szárnya, akkor még a jövő volt.

Szóval látjátok feleim stresszem nem lett szüntükkel vala. Amikor kezdett tudatosulni bennem, hogy nem a hátsó vezérsíkon kell utaznunk állva hazáig két halas konténer között, akkor figyeltem fel kedves szőke útitársnőmre. A hölgy nem ágyéktájékon keresztül támadt védtelen agyamra, kicsi csicsergője nem állt be egy pillanatra sem. Barátnőit szórakoztatta nagyon nagy hangerővel, szeretőjéről és annak gyerekéről, meg minden másról, ami tulajdonképpen senkit sem érdekelt. Még a barátnőit sem. Azok is révedt tekintettel figyelték szöszke fürge szájacskáját.

Kezdett leolvadni az agyam. Kértem istent adjon egy téglát.

Nem adott.

Kértem istent messze ültesse tőlem, mert egyébként a repülőnk rövidesen vissza fog fordulni, hogy a karabinerik leszedjenek a gépről. A szöszkét meg a bombardierek viszik majd el megoperáltatni a valahonnét szerzett téglámmal kiklinkerezett arcát. Kérésem meghallgatásra talált. Elől van a hetes sor környékén.

Térjünk vissza a 33-as sorhoz. Itt ülünk mi. Mellettünk gyarló emberek állnak sorba. Nem ettek elég puszta gutta füzikét, így kicsi a hólyagjuk. Szerintem a TAP-nak fizetőssé kéne tenni a klotyót a gépen. Megoldódnának az anyagi gondjai nem kellene eladniuk magukat a kokazabálóknak. Holnaptól egyébként asszem tíz napig sztrájkolni fognak a pilóták, mert kevés a fizetésük. Mennének el a francba buszvezetőnek. Azok Portugáliában műszak után hazamehetnek a buszukkal, nem kéne a csinos sztyuvilányokat a szállóban tolni ügyeleti pénz mellett.

Na mindegy.

Megjött a TAP kaja a gépen. Bazz, fém villa, fém kanál, fém kés éééés rakott hal, aludobozban.

Kiosztották a hamit, az emberek bontották hamikák dobozát. Öt perc múlva olyan szag volt, mint a nagycsarnokban, amikor a halas mossa az akváriumát vagy mijaszart, amiből árulja a halat. De nem csak ez volt ám. Volt vaj, sajt, keksz, zsemlécske, csokoládékrém és valószínűleg pincsihere. Ez utóbbi megkóstolásra került, aztán visszazárásra. Mások megették, nekem keserű volt.

A személyzet van vagy hat fő, de lehet, hogy több. Két helyes fickó – még mindig nem vagyok buzi – és négy helyeske nő. Az egyik félig kreol. Minden nőnek fekete hosszú haja van. Aranyosak, ahogy végzik ezt a szar melót.

Most valahol Svájc felett vagyunk, alul minden tejfehér. A seggem meg az üléstől szerintem világoskék.

Egyelőre más okosság nincs, ha leszálltunk és hazaértünk, akkor írok még nektek, ha mükszik még majd az ülőkém.

…

Fekszem az ágyon, otthon.

Nézem a szemhéjam belülről.

Képek, összefoglaló, majd holnap.

Pá emberek!

2015.05.01

Tegnaphoz

Tegnap leszállásunk utolsó érdekes mozzanata az volt, ahogy ráfordultunk Ferihegyen a pálya irányára.

Előtte mutogattam Gabinak kifelé a szmogba, hogy ott van Batta, Tököl, az M0-ás. Aztán mutatom neki hogy az ott mellettünk a ferihegyi kifutó.

Aszongya aznemaz, mert elmegyünk mellette.

Már nekem is úgy rémlett, hogy tényleg nem oda tartunk, amikor jött a, ja deeeee…

A pilóta akkorát döntött a gépen, hogy a mellettünk ülő portugál hölgynek sikerült vizet fakasztania az üléskarfából. Lehet, hogy mindegyik gép így jön be, de az is lehet, hogy ez valami portugál „mi tudunk repülni” virtus volt. Mindegy, nem erre teszem fel a jövőmet, hogy ezt kiderítsem.

Gazdáék kihozták Fityót a reptérre, ami nagyon jó dolog volt, ezer köszönet érte. Ha innen még el kellett volna taxizni érte, akkor egy örökkévalóság lett volna, míg hazaérünk Büdikére. Azt még el kell mondanom, hogy rossz felé fordultam itt is, ez valami potugál fertőzés miatt lehet, így Pesten keresztül jöttem.

Hiába a sötétség. Kinn az úton és a fejemben is.

Utószó

Ezzel lezárult a 2015-ös madeirai látogatásom. Éledezik bennem az elhatározás 2016-ra is, de ebben még nem vagyok biztos. A sziget nagyrészt kimerült számunkra, mivel nem tudjuk a túrázások által nyújtott lehetőségeit kiaknázni. Ehhez egyébként nem is lenne elég egy újabb három hetes nyaralás. Kivárjuk mit hoz a jövő a vágyaink terén.

Összegezném Madeirát néhány szóval.

Nehéz lenne találni egy másik turisztikailag ennyire komplex helyet. Itt minden egy helyen megtalálható, amire az ember vágyhat. A sziget maga nem túl nagy, mégis a három hét alatt 1.500 kilométert mentünk rajta, és ha lett volna még időnk, akkor fért volna oda több is.

A több időt értsétek úgy, hogy mi csak elgurultunk az egyik érdekes helyről a másikra, ott eltöltöttünk egy kevéske időt, de nem tudtunk elmenni például túrázni, ami pedig a hely egyik nagyon fontos lehetősége.

A maderiai emberek mások mint mi. Mosolygósak és nagyon kedvesek. Nem depressziósak, mint mi. Mondhatjátok, persze hogy vigyorognak ott a Kánaánban, kimennek reggel, tépnek egy banánt és le van rendezve a napjuk. Nos a dolog nem teljesen így van. Nekik meglehetősen nehéz az életük, mert nagyon kevés a munkalehetőség. Akinek viszont van melója az dolgozik. Egyetlen heréző embert láttam a három hét alatt, aki láthatóan munkaidőben volt és nem azt tette, mint a többiek.

Érdekes, hogy amikor eladnak valamit, vagy felszolgálnak egy étteremben, akkor nem érezni a sunyi hozzáállást, amit nálunk lépten-nyomon fellelhető. Nem a pénztárcád karcsúsítása az elsődleges a számukra, hanem a becsületes munkán alapuló kereskedelem, a becsületes megélhetés.

Na nem akarom fényezni őket, mert három hét alatt azért nem lehet ott sem elmerülni a pokol bugyraiban. Mindenesetre elveszett táskám megvárt ott ahol felejtettem és közlekedés közben sem volt szükségem értékeim állandó leltározására. Szokatlan volt, hogy még a tömegekben sem akarták elszerezni az oldalamon lógó telefont.

Ott egy teljesen más életforma létezik, ami nagyon kedves számomra.

A munkanélküliség, a koldulás jelen van. Az ezzel történő találkozások meglehetősen ritkák a turisták által látogatott helyeken. Én elmentem a mellékutcákba is, olyan helyekre is ahová nem járnak turista buszok. A kontrasztok ott láthatóak a milliós nyaralók mellett álló düledező viskókon. Mindenhol konyhakertek, nagyon sokan termelnek otthonra kis földjeiken. Útjaim közben nagyon sok többnyire idősebb embert láttam kis görbe sarló-machetéjével menni valahová, vagy jönni visszafelé valamilyen terménnyel.

Graffitik nem láthatóak. Vagy nagyon gyorsan tudják eltüntetni, vagy nagyon büntetik. De ennél valószinübb, hogy egyszerűen nem értek el még a társadalmi elégedetlenségnek arra a fokára, ahol belekezdenek ennek a művészetnek csúfolt tudatos önpusztítási formának.

Szóval nem nyújtanám tovább.

Amíg ez a sziget ilyen, addig látogassátok meg. Az idő múlik és a negatívumok le fogják rombolni azt, ami most még szép. Az elmúlt majd másfél év alatt, amióta ennek a területnek figyelemmel kísértem az életét, nagyon sok negatív változás következett be. A tendencia meg adott - a hely hozzá fog romlani a világhoz.

Ennyi volt, minden jót nektek!

Janoo